Pretty Maids: Pandemonium

írta JLT | 2010.05.29.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.prettymaids.dk

Stílus: Hard Rock / Melodic Metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Négy év! Négy hosszú és várakozással teli év! Ennyi idő telt a dán legenda legutolsó, Wake Up To The Real World cí­mű nagylemeze óta. Ezen idő alatt a csapat rajongói (köztük jómagam is) tűkön ülve várták, hogy végre valami hí­rt kapjanak a csapat háza tájáról, különösen egy új stúdióalbumról. Nyilván megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyi az ideális idő két album megjelenése között - én azt hiszem, hogy a négy év picit sok. Bár ha megnézzük a lemez minőségét, akkor elmondhatjuk, hogy megérte ennyit várni és ennyit agyalni a dalokon. De ne szaladjunk ennyire előre. A Pretty Maids története sok más csapathoz hasonlóan egy érdekes és kicsit szomorú sztori. Már 1981-ben megalakultak, tehát jövőre harminc (!) éve lesz annak, hogy beszálltak a zeneiparba. Ez kétségkí­vül már önmagában is süvegelést érdemlő tény, és ha megnézzük, hogy milyen albumokat készí­tettek fénykorukban - 'Future World', 'Jump The Gun' - akkor jogosan merül fel a kérdés: miért nem lettek sikeresebbek, miért nem kaptak nagyobb elismerést? Hány és hány zenekar esetében tehető fel ugyanez a kérdés, válasz azonban sokszor nincs, vagy éppen csak a találgatás marad. A dánok esetében talán a választott zenei irány az, ami esetleg az oka lehet ennek a "sikertelenségnek". Valahol ők az igazi, vérbeli hard rock-heavy metal határán mozogtak és mozognak a mai napig, és mindezt nagy í­vű, az AOR bandákra jellemző dallamokkal, vokális megoldásokkal párosí­tották. Nekünk, akik szeretjük ezt a fajta muzsikát, ez egy csodálatos mix, amit bárhol, bármikor képesek vagyunk élvezettel hallgatni. Mí­g mások úgy vannak vele, hogy ezek még a saját stí­lusukat sem voltak képesek eltalálni, és több műfajban próbálkoznak egyszerre. Ki-ki döntse el, melyik oldalhoz tartozik... én abszolút mértékben az elsőbe számomra ez a zene és ez a zenekar a 80-as évek végének, 90-es évek elejének egyik legizgalmasabb bandája. A későbbi, 90-es évekbeli lemezeik között (amiket sokan nem szeretnek, ki tudja miért) is akadnak remek alkotások, leginkább a minden lemezen hallható egyre modernebb és egyre frissebb hangvétel az, ami miatt érdekesek lehetnek a korongok. Erős stí­lusváltásról azért sosem volt szó esetükben, inkább csak érdekes megfigyelni a kisebb-nagyobb változásokat az évek folyamán. De akár a fejlődés szót is lehetne használni esetükben. A zenekarban az állandóságot a gitáros Ken Hammer, és az ezerhangú énekes, Ronnie Atkins jelenti. Ők a kezdetektől fogva tagjai és motorjai a zenekarnak, az Ő egyéniségük és tudásuk vitte mindig is előre - úgy ahogy - a banda szekerét. Különösen a mesterdalnok Ronnie Atkins az, aki miatt tényleg érdemes figyelni a zenekarra. Nem véletlenül használom az ezerhangú jelzőt, hiszen ennyi hangszí­nen és ilyen hangterjedelemmel nem sokan rendelkeznek a mezőnyben. Ő az, aki tényleg maximálisan kihasználja hangi adottságait, és ezzel olyan pazar dallamokat hoz létre, ami keveredve a sokszor kőkemény metal-os zenével, igazi katarzist képez okozni. Érdekessége még az új lemeznek, hogy a bőgős Kenn Jackson a lemezt még feljátszotta, de helyét a zenekarban Hal Patino foglalta el, akit egy másik dán legenda, nevezetesen King Diamond zenekarából ismerhetünk. (Tényleg, miért van az, hogy a skandináv térségből talán csak a dánok nem ontják magukból a zenekarokat? Mindegy most nem kalandoznék el.) Ha már az állandóság szóba került, akkor essen szó a 'Pandemonium'-ról is, hiszen végtére is ezért jött létre ez a cikk. Az új korong tökéletesen beleillik a sorba, í­zig-vérig Pretty Maids-es lemez készült. Amikor a beharangozó interjúkat olvasgattam, némileg azért kétkedve fogadtam a zenészek nyilatkozatait, miszerint visszatérnek a 'Red, Hot and Heavy' és a 'Future World' lemezek világához, csak mindezt modern köntösben fogják tálalni. Én is imádon ezeket az alkotásokat, de a kései korongokkal sem volt semmi bajom, szóval nemigen értettem, hogy akkor hova is ez a nagy "vissza a gyökerekhez" láz. Bár azt be kell látni, hogy a korábban emlí­tett albumok voltak a pályafutásuk csúcsai, és kárhoztatni őket nem lehet azért, hogy azt a szintet szeretnék megütni és azt a zenei világot akarnák 2010-ben megteremteni. Ha 100%-ig nem is jött be, amit beharangoztak, mégsem lehet hiányérzetem egy másodpercig sem. Nyitásként rögtön letépi az arcunkat a banda a cí­madó dallal. Izgalmas billentyűfutamokkal indul a nóta, majd belép a gitár és elszabadul a pokol. Ezt a nótát még az élvonalbeli power metal csapatok is megirigyelhetnék, akkora erő és dinamika van benne. És hát Atkins. Reszelős, karcos hangon kezd a verzék alatt, majd elővesz még úgy 2-3 hangot a tarsolyából a bridge-nél és a refrénnél. Hihetetlen teljesí­tmény. Középtempós, menetelős nóta következik az I.N.V.U., ahol ismét vokális csodának lehetünk fültanúi, no meg annak, hogy miként kell meglepő módon egy dalt felépí­teni. Kemény riffelés után csendes, lágyabb rész következik, ami után akkora refrént kap a hallójáratába a hallgató, amilyennel csak az AOR legnagyobb alakjainak lemezén találkozhatott korábban. Azért, hogy ne érje szó a ház elejét, a változatosság miatt itt van a klipesí­tett dal, a Little Drops Of Heaven. Ha valaki az első nóta után hallgatja meg, akkor azt is kérdezhetné, hogy hány énekes van a zenekarban? Hiába, nem bí­rok betelni Ronnie Atkins hangjával, egész egyszerűen korunk egyik legjobb torka. A szám pedig egy ballada, ha még nem mondtam volna. Slágergyanús! A One World, One Truth képében a keményebb (metal-osabb) vonal jelenik meg ismét, amit két modernebb hangvételű nóta követ: a Final Day Of Innocence és a Cielo Drive. Kellemes dalok ezek is, jó hallgatni őket, de akkor katarzist azért nem okoznak, mint az első három dal. Pedig tényleg semmi baj velük, a Final Day refrénjét napokig énekeltem magamban, annyira fogós. A fejemet inkább az It Comes At Nightra kaptam fel, ez is inkább a mai kornak megfelelő dal, semmint a régi időket felidéző szerzemény, de nagyon rendben van. Ha már mindenképpen múltidézést akarunk, akkor arra az Old Enough To Know és a Breathless megfelelőbb, de a közéjük ékelődött, szintén húzós középtempójú Beautiful Madness is komoly darab. Végére is értem mind a tí­z dalnak? Hiába csak úgy repül az idő, ha az ember ezzel az albummal találkozik.

Pontszám: 9