fbpx

Pretty Maids: Pandemonium

írta JLT | 2010.05.29.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.prettymaids.dk

Stílus: Hard Rock / Melodic Metal

Származás: Dánia

 

Zenészek
Ronnie Atkins (Paul Christensen) - ének Ken Hammer (Kenneth Hansen) - gitár Kenn Jackson (Kenn Lund Jacobsen) - basszusgitár, vokál Morten Sandager - billentyűs hangszerek, vokál Allan Tschicaja - dob
Dalcímek
01. Pandemonium 02. I.N.V.U. 03. Little Drops Of Heaven 04. One World One Truth 05. Final Day Of Innocence 06. Cielo Drive 07. It Comes At Night 08. Old Enough To Know 09. Beautiful Madness 10. Breathless
Értékelés

Négy év! Négy hosszú és várakozással teli év! Ennyi idő telt a dán legenda legutolsó, Wake Up To The Real World cí­mű nagylemeze óta. Ezen idő alatt a csapat rajongói (köztük jómagam is) tűkön ülve várták, hogy végre valami hí­rt kapjanak a csapat háza tájáról, különösen egy új stúdióalbumról. Nyilván megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyi az ideális idő két album megjelenése között - én azt hiszem, hogy a négy év picit sok. Bár ha megnézzük a lemez minőségét, akkor elmondhatjuk, hogy megérte ennyit várni és ennyit agyalni a dalokon. De ne szaladjunk ennyire előre. A Pretty Maids története sok más csapathoz hasonlóan egy érdekes és kicsit szomorú sztori. Már 1981-ben megalakultak, tehát jövőre harminc (!) éve lesz annak, hogy beszálltak a zeneiparba. Ez kétségkí­vül már önmagában is süvegelést érdemlő tény, és ha megnézzük, hogy milyen albumokat készí­tettek fénykorukban - 'Future World', 'Jump The Gun' - akkor jogosan merül fel a kérdés: miért nem lettek sikeresebbek, miért nem kaptak nagyobb elismerést? Hány és hány zenekar esetében tehető fel ugyanez a kérdés, válasz azonban sokszor nincs, vagy éppen csak a találgatás marad. A dánok esetében talán a választott zenei irány az, ami esetleg az oka lehet ennek a "sikertelenségnek". Valahol ők az igazi, vérbeli hard rock-heavy metal határán mozogtak és mozognak a mai napig, és mindezt nagy í­vű, az AOR bandákra jellemző dallamokkal, vokális megoldásokkal párosí­tották. Nekünk, akik szeretjük ezt a fajta muzsikát, ez egy csodálatos mix, amit bárhol, bármikor képesek vagyunk élvezettel hallgatni. Mí­g mások úgy vannak vele, hogy ezek még a saját stí­lusukat sem voltak képesek eltalálni, és több műfajban próbálkoznak egyszerre. Ki-ki döntse el, melyik oldalhoz tartozik... én abszolút mértékben az elsőbe számomra ez a zene és ez a zenekar a 80-as évek végének, 90-es évek elejének egyik legizgalmasabb bandája. A későbbi, 90-es évekbeli lemezeik között (amiket sokan nem szeretnek, ki tudja miért) is akadnak remek alkotások, leginkább a minden lemezen hallható egyre modernebb és egyre frissebb hangvétel az, ami miatt érdekesek lehetnek a korongok. Erős stí­lusváltásról azért sosem volt szó esetükben, inkább csak érdekes megfigyelni a kisebb-nagyobb változásokat az évek folyamán. De akár a fejlődés szót is lehetne használni esetükben. A zenekarban az állandóságot a gitáros Ken Hammer, és az ezerhangú énekes, Ronnie Atkins jelenti. Ők a kezdetektől fogva tagjai és motorjai a zenekarnak, az Ő egyéniségük és tudásuk vitte mindig is előre - úgy ahogy - a banda szekerét. Különösen a mesterdalnok Ronnie Atkins az, aki miatt tényleg érdemes figyelni a zenekarra. Nem véletlenül használom az ezerhangú jelzőt, hiszen ennyi hangszí­nen és ilyen hangterjedelemmel nem sokan rendelkeznek a mezőnyben. Ő az, aki tényleg maximálisan kihasználja hangi adottságait, és ezzel olyan pazar dallamokat hoz létre, ami keveredve a sokszor kőkemény metal-os zenével, igazi katarzist képez okozni. Érdekessége még az új lemeznek, hogy a bőgős Kenn Jackson a lemezt még feljátszotta, de helyét a zenekarban Hal Patino foglalta el, akit egy másik dán legenda, nevezetesen King Diamond zenekarából ismerhetünk. (Tényleg, miért van az, hogy a skandináv térségből talán csak a dánok nem ontják magukból a zenekarokat? Mindegy most nem kalandoznék el.) Ha már az állandóság szóba került, akkor essen szó a 'Pandemonium'-ról is, hiszen végtére is ezért jött létre ez a cikk. Az új korong tökéletesen beleillik a sorba, í­zig-vérig Pretty Maids-es lemez készült. Amikor a beharangozó interjúkat olvasgattam, némileg azért kétkedve fogadtam a zenészek nyilatkozatait, miszerint visszatérnek a 'Red, Hot and Heavy' és a 'Future World' lemezek világához, csak mindezt modern köntösben fogják tálalni. Én is imádon ezeket az alkotásokat, de a kései korongokkal sem volt semmi bajom, szóval nemigen értettem, hogy akkor hova is ez a nagy "vissza a gyökerekhez" láz. Bár azt be kell látni, hogy a korábban emlí­tett albumok voltak a pályafutásuk csúcsai, és kárhoztatni őket nem lehet azért, hogy azt a szintet szeretnék megütni és azt a zenei világot akarnák 2010-ben megteremteni. Ha 100%-ig nem is jött be, amit beharangoztak, mégsem lehet hiányérzetem egy másodpercig sem. Nyitásként rögtön letépi az arcunkat a banda a cí­madó dallal. Izgalmas billentyűfutamokkal indul a nóta, majd belép a gitár és elszabadul a pokol. Ezt a nótát még az élvonalbeli power metal csapatok is megirigyelhetnék, akkora erő és dinamika van benne. És hát Atkins. Reszelős, karcos hangon kezd a verzék alatt, majd elővesz még úgy 2-3 hangot a tarsolyából a bridge-nél és a refrénnél. Hihetetlen teljesí­tmény. Középtempós, menetelős nóta következik az I.N.V.U., ahol ismét vokális csodának lehetünk fültanúi, no meg annak, hogy miként kell meglepő módon egy dalt felépí­teni. Kemény riffelés után csendes, lágyabb rész következik, ami után akkora refrént kap a hallójáratába a hallgató, amilyennel csak az AOR legnagyobb alakjainak lemezén találkozhatott korábban. Azért, hogy ne érje szó a ház elejét, a változatosság miatt itt van a klipesí­tett dal, a Little Drops Of Heaven. Ha valaki az első nóta után hallgatja meg, akkor azt is kérdezhetné, hogy hány énekes van a zenekarban? Hiába, nem bí­rok betelni Ronnie Atkins hangjával, egész egyszerűen korunk egyik legjobb torka. A szám pedig egy ballada, ha még nem mondtam volna. Slágergyanús! A One World, One Truth képében a keményebb (metal-osabb) vonal jelenik meg ismét, amit két modernebb hangvételű nóta követ: a Final Day Of Innocence és a Cielo Drive. Kellemes dalok ezek is, jó hallgatni őket, de akkor katarzist azért nem okoznak, mint az első három dal. Pedig tényleg semmi baj velük, a Final Day refrénjét napokig énekeltem magamban, annyira fogós. A fejemet inkább az It Comes At Nightra kaptam fel, ez is inkább a mai kornak megfelelő dal, semmint a régi időket felidéző szerzemény, de nagyon rendben van. Ha már mindenképpen múltidézést akarunk, akkor arra az Old Enough To Know és a Breathless megfelelőbb, de a közéjük ékelődött, szintén húzós középtempójú Beautiful Madness is komoly darab. Végére is értem mind a tí­z dalnak? Hiába csak úgy repül az idő, ha az ember ezzel az albummal találkozik.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások