Doro: Warrior Soul

írta garael | 2006.04.03.

Megjelenés: 2006

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.doropesch.com

Stílus: hard rock/metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Doro Pesch - ének Joe Taylor - gitár Nick Douglas - basszus Johnny Dee (John DiTeodoro Jr.) - dob Oliver Palotai - gitár/billentyű
Dalcímek
1. You 're My Family 2. Haunted Heart 3. Strangers Yesterday 4. Thunderspell 5. Warrior Soul 6. Heaven I See 7. Creep Into My Brain 8. Above The Ashes 9. My Majesty 10. In Liebe Und Freundschaft 11. Ungebrochen 12. Shine On 13. Angel In The Dark 14. 1999
Értékelés

Kedves barátom, Turisas szavait idézve - melyek már születésükkor klasszikussá váltak: "... a heavy metal/hard rock zene alapvetően maszkulin műfaj, és a gyengébb nem frontemberesedési törekvései ellenére azért ez í­gy is marad. Üdí­tő szí­nfoltként azért sok esetben el tudom fogadni,sőt még szeretem is, ha jányok danolnak (csak gitárt ne ragadjanak)..." Nos, ezzel annyiban szállnék vitába, hogy igenis el tudom képzelni a hölgyek kezébe a gitárt, ugyanúgy, mint az oboát, csak mí­g az előbbi száj , az utóbbi kézimunka ismereteket követel.... Az viszont biztos, hogy a fémistennőknek valahogy túl kemény lehet a szí­ve, í­gy nem is szaporodtak el a Földön: bár ki tudja, épp a napokban fedeztük fel a Benedictum nevű banda femme fatale-jét, akinek a kezéből még a lecsupaszí­tott csontot is elfogadnánk. Mindenesetre a német teuton, Doro, úgy gondolom, napjaink legismertebb női metal fightere, nincs olyan pvc dzseki, mely alatt ne dobbana meg a rocker szí­v e név hallatán. Doro ugye még a nyolcvanas években hí­resült el a Warlock nevű csapata élén, majd sikeres szóló pályára lépett, és némi kisiklást tekintve magasra emelte a metal feminizmus győzelmi zászlaját. Erről a kisiklásról azonban muszáj megemlékeznem, mivel az ipari dumdummal kí­sért Machine II mashine és a Love me in black totális buktája ambivalens módon rabszolgát csinált szegény fejemből: a Doro fanok 99%-val szemben ugyanis nekem ezek az albumok sokkal jobban bejöttek, mint a klasszikusnak kikiáltott, inkább hard-rock-os Warlock művek. Az előbbi vontatott ipari témái, az utóbbi pedig brutális , gyakran trash-be, vagy szélvész punk-ba váltó indusztriális dalai miatt. Az ezután következő két Doro szóló közül a Calling the wild és a Fight is tartalmazott kemény pillanatokat, sőt, a fight-os Descent szerintem az énekesnő egyik legjobb dala - köszönhetően persze a gótikus csődör Peter Steele-nek, ki egyéni hangjával belecsempészett némi macsó erotikát a metal lady szájából kijövő dallamokba. A következő, szimfónikus lemez úgy gondolom, nem volt nagy kockázat vállalás: a slágerek új köntösbe való öltöztetése - legalábbis a hatalmas német piacon - minden bizonnyal meghozta a várt nyereséget. Ne kockáztassunk továbbra sem, gondolták a producerek, és az új Doro album, jelen kritika tárgya valóban nem ad különösebb támadási felületet. Vissza a gyökerekhez, szólt a parancs, és az új teuton mű a német fegyelem általi precizitással az új évezred Warlock albumát eredményezte. A régi rajongók bizonyára örülnek, hiszen azok a klasszikus dallammegoldások és riffek köszönnek vissza egy jóval izmosabb formában, melyek annak idején pavlovi reflexként indí­tották be a nyáltermelést az igazhitűek szájában. Nekem azonban í­gy ez az album túl kiszámí­thatóvá vált, nem beszélve arról, hogy kb. 7 Doro lassút számoltam össze a 13 számból , ami még az én vasból készült gyomromat is megfeküdte. Nejem persze örült az album hallgatása közben, én azonban már a harmadik könnyáztatónál - melyek ráadásul már többször előfordultak némileg más cí­mmel és refrénnel a többi Doro albumon - elbóbiskoltam, és csak nagy riadtan észleltem a másfél perces, punkos förmedvényre, a zenei fricskának készült ungebrochen-re, mely szó Doro szájából némileg egy jóí­zű krákogásként tört elő, ugyanúgy, mint belőlem a röhögés. A tempósabb szerzemények persze mind-mind frankó iparos munkák, énekelhető, rockos himnuszok, bár én hiányolom belőlük azt a dögöt, ami az emlí­tett két ipari albumot jellemezte.

Pontszám: 7