The Gathering: Home
írta garael | 2006.04.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Aud nevű kedves olvasónknak némileg eltér a véleménye szerkesztőségünkétől, lássuk, ő milyennek látta-hallotta az albumot: Lehet vitatkozni azon, hogy az immár kilencedik soralbumánál járó holland The Gathering hová jutott volna, ha nem találnak rá annak idején az elbűvölő, metál körökben is poprajongással szerethető Annekére, de nem érdemes. Nem lebecsülni akarom a zenész fiúk (és az immár jó ideje tag basszusgitáros Marjolein Kooijman) érdemeit, de ami tény az tény, ha Anneke belekezd a Leaves-be számomra ott annyi a realitásnak és talán csak egy irigységtől halottsápadt angyal tudna visszapofozni a valóság szürke keretei közé. Nade, hol van már a Leaves, hol van a Mandylion. A How To Measure a Planet óta a Gathering egyfajta pszichedelikus trip-rockban utazik, egyre inkább nyújtózva az elektronika irányába. Tegyük hozzá azonnal, hogy a zenei irány nem új, nem ők találták fel, egyszerűen csak ügyesen alkalmazzák a bevált formulákat. Az előző Souvenirs lemezen meglehetősen érezhető volt a megszerkesztettség, a különböző szónikus rétegek egymásra pakolása és nyugodtan kijelenthetjük, hogy hangulatilag is jóval egységesebb volt, mint az új album a Home. Ezúttal több arcát mutatja meg a zenekar, azzal együtt, hogy zeneileg egyszerűbbre vették a figurát. Különösen igaz ez a dobra, Hans Rutten a legtöbb dalban csak egyetlen monoton, ismétlődő témát játszik, de ez épp elég is. Az egymásra épülő sampler, szintetizátor és gitártémák ezúttal sokkal organikusabban úsznak egymásba és Anneke énekével együtt olyan puha és simogató elegyet hoznak létre ami még az előző lemezeik ismeretében is fület gyönyörködtető. A Gathering zenéjében az időnkénti sötét hangulat ellenére is romlatlanság van és báj, halványan pislákoló csillagok és szívfacsaró szépség. Furcsa is, hogy hazájukon kívül szinte csak a metál és rock rajongók körében ismert zenekar, pedig már szinte semmi közük ezekhez a stílusokhoz. A mai Gathering elsősorban azoknak jönne be akik olyan zenéket kedvelnek mint a Mono, Björk vagy mondjuk a késői Radiohead. Igen, a trip-hop mellett a post-rock hatás is világosan kimutatható, különösen a Sigur Ros-é, pl. a Noise Severe-ben vagy még inkább a záró dalban, ami a zongorás, gyönyörű Forgotten érdekesen áthangszerelt repríze. A Box-ról pedig szinte üvölt a Björk hatás, de cseppet sem zavar, mert az izlandi énekesnő világát is a saját képükre formálták. Talán két dal jön be kevésbé, az egyik az első track Shortest Day, ami a zenekar mércéjével mérve egy, meglehetősen átlagos, kevés érzelmi töltettel bíró kis dalocska, ráadásul nyitódalnak sem túl ideális, a másik a Solace, amelyet viszont elsősorban a monotonan püfölő, kicsit túl hangos dobtéma ront el. Különben egy mosolygós, aranyos szám lenne, az elején spanyol szövegeléssel, de így egy csöppet kilóg a dalok közül. Mindenesetre a többi 11 szerzemény bőven kárpótol és még azoknak is örömmel szolgálhatok, akik arra a rém ostoba kérdésre kíváncsiak, hogy vajh több-é a gitár a Home-on, mert tényleg több, noha riffek nincsenek, hangulatok vannak, effektek vannak, ötletek vannak.
Legutóbbi hozzászólások