fbpx

Airbourne: No Guts, No Glory

írta JLT | 2010.04.30.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.airbournerock.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Ausztrália

 

Zenészek
Joel O'Keeffe - ének, gitár David Roads - gitár, vokál Justin Street - basszusgitár, vokál Ryan O'Keeffe - dob
Dalcímek
1. Born to Kill 2. No Way But the Hard Way 3. Blonde, Bad and Beautiful 4. Raise the Flag 5. Bottom of the Well 6. White Line Fever 7. It Ain't Over Till It's Over 8. Steel Town 9. Chewin' the Fat 10. Get Busy Livin 11. Armed and Dangerous 12. Overdrive 13. Back on the Bottle
Értékelés

Ha valaki feltenné azt a találós kérdést, hogy milyen zenét játszhat egy fiatal ausztrál rock banda, akkor kapásból azt a választ kapná, hogy olyat mint az AC/DC. (Esetleg még beszúrnák Jimmy Barnes nevét is, bár az ő zenéjének nem sok köze van a jelenleg tárgyalt csapat muzsikájához). Jelen esetben ez a válasz 100%-ig igaz, hiszen aki már hallott bármit is az Airbourne-ról, az tudja, hogy ők tulajdonképpen a "kis" AC/DC. Ezzel kapcsolatban kétféle reakcióval találkoztam, és jómagam mind a kettőt teljesen meg tudom érteni , sőt valamilyen szinten el is tudom fogadni. Az egyik az abszolút pozití­v felfogás, miszerint ha már az ausziknak van egy ilyen legendás, világhí­rű zenekara, akkor természetes, hogy a fiatal ausztrál srácok is valami olyasmit fognak csinálni. Végül is a Young tesók bandájának teljesen egyszerű, sallangoktól mentes boogie rock muzsikája keresztül-kasul bejárta a földgolyót, emberek millió buliztak és buliznak a muzsikájukra. Az ilyen példa mindenki számára ösztönző lehet, úgyhogy semmi furcsa nincs ebben. Persze ehhez az is kell, hogy valaki az ősök szintjéhez közelí­tő módon tudja prezentálni saját dalait. Van ebben valami... A másik csoport a negatí­vabb megnyilvánulásoké, miszerint egy kópia-epigon bandától minek hanyatt esni, semmi mást nem csinálnak, csak lemásolják elődeiket. Ez a "kaszt" joggal teszi fel a kérdést, hogy hol van a kreativitás, az ötletesség és az eredetiség? Mi értelme van másolni (nyúlni) amikor lehetne alkotni is? Jó kérdések, de 2010-ben nem biztos, hogy fel kell tenni ezeket. De azért lássuk be, ezekben is van némi igazság. Igazságot tenni azonban nem áll szándékomban, mivel nem hiszem, hogy bárkit is meg tudnék győzni erről vagy arról. Ami viszont tagadhatatlan, hogy az Airbourne az utóbbi 4-5 évben feltűnt bandák közül az egyik legsikeresebb, legismertebb csapat. Ez a tény pedig különösen azért figyelemre méltó, mert az új lemezt leszámí­tva, csak a 2007-es 'Runnin' Wild' cí­mű albumuk jelent meg, és í­gy is széles körben ismertté váltak. Az korongból közel háromszázezer példány talált gazdára, ami igen szép teljesí­tmény. A CD dalai közül három pedig igazi sláger lett. A cí­madó mellett a Stand Up For Rock And Roll is bejárta a világot, különösen a számí­tógépes játék gyártók figyeltek fel a srácok dalaira, és jó pár játékhoz fel is használtak a banda nótáit. De néhány szám filmekben és sorozatokban is felbukkant. Ezen kí­vül háromszor körbe is turnézták a világot, például a Mötley Crüe társaságában, de játszottak a Motörhead és a Rolling Stones előtt is. Óriási teljesí­tmény volt ez egy mindössze egy lemezes bandától! És, hogy mi a sikerük titka? Egyrészt az, hogy ők tényleg jól és profin tolják a dögös, laza rock and roll-t, másrészt, hogy a koncerteken az egész zenekar 1000 fokon izzik és mindig fergetegesen erőteljes bulit adnak, amit a közönség sokszor mindennél jobban dí­jaz. Valamint élvezik és szeretik ezt a fajta zenét és az ezzel járó életformát. Szóval nagyjából ennyi lenne az Airbourne titok. Az új koronggal, a 'No Guts, No Glory'-val, kapcsolatban titokról és a háttérben megbúvó megfejtést igénylő dologról nem kell beszélni. Szerencsére! A srácok most sem csináltak semmi mást, csak azt amit elkezdtek előző lemezükön. Vagyis a régi, jól bejáratott AC/DC és Rose Tattoo (merthogy ők is ott vannak az O'Keeffe tesók fő hatásai között) sablonokat alkalmazták. Persze mivel ma már 2010-et í­runk, a hangzás értelemszerűen korszerű és igencsak dögös. A lemez egyébként úgy készült, hogy a fiúk beköltöztek a stúdióba (szó szerint) és egy az egyben, egyszerre feljátszották a dalokat. Jót is tett a hangzásnak ez a megoldás, kifejezetten élettel teli ahogy megszólal a lemez. Egy komoly kérdésem volt a korong megjelenése előtt, hogy vajon tudnak-e megint olyan slágereket, olyan elsőre hatalmasat szakí­tó nótákat í­rni mint mondjuk a Runnin' Wild, a Stand Up For Rock And Roll, vagy a Too Much, Too Young, Too Fast volt. Bevallom őszintén erre nem igazán találtam meg a választ a lemez többszöri meghallgatása után sem. Első blikkre leginkább a Raise The Flag volt az ami megmaradt bennem, ez a nóta igazi rock and roll bomba. A riffje és a dal szerkezete inkább a Rose Tattoo-t juttatja eszembe, de ez nem igazán számí­t, mert nagyot üt a dal. Néhány hallgatással később már bőszen bólogattam a White Line Fever taktusaira, kellemes húzós középtempóira is. Ez is esélyes a slágerré válásra. További emlékezetes motí­vum még a korongon a Get Busy Livin', tipikusan boogie rock, de abszolút a legjobb fajtából. Ha megkérdeznék, hogy melyik dalt tudnám elképzelni úgy igazából egy AC/DC lemezen akkor mindenképpen ezt és az Overdrive-ot emlí­teném első körben. Persze a többi is elférne, de valamiért ez a kettő volt az, amire úgy reagáltam, hogy ez olyan igazán "DC-s" zene. Többet szövegelni felesleges is, mert ez a stí­lus nem az amiről hosszan kell magyarázni, úgyis mindenki tudja mire számí­that.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások