Slash: Slash

írta Adamwarlock | 2010.04.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Roadrunner

Weblap: http://slash.ultimate-guitar.com/

Stílus: hard rock, blues rock, heavy rock, rock

Származás: USA

 

Zenészek
Slash - gitár Chris Chaney - basszusgitár Josh Freese- dobok Lenny Castro - további ütős hangszerek Énekesek lent zárójelben
Dalcímek
01. Ghost (feat. Ian Astbury) 02. Crucify The Dead (feat. Ozzy Osbourne) 03. Beautiful Dangerous (feat. Fergie) 04. Back From Cali (feat. Myles Kennedy) 05 .Promise (feat. Chris Cornell) 06 . By The Sword (feat. Andrew) 07. Gotten (feat. Adam Levine) 08.Doctor Alibi (feat. Lemmy Kilmister) 09. Watch This Dave (feat. Dave Grohl, Duff McKagan) 10. I Hold On (feat. Kid Rock) 11. Nothing To Say (feat. M. Shadows) 12. Starlight (feat. Myles Kennedy) 13. Saint Is A Sinner Too (feat. Rocco DeLucia) 14. We're All Gonna Die (feat. Iggy Pop)
Értékelés

Soul Hudson zenei pályafutása nem volt mentes a csúcsok és hullámvölgyek váltakozásától. A rockzene királya volt a Guns 'n Roses-ban, majd eltűnt a mainstreem látótérből, hogy a Velvet Revolver-rel térjen vissza, ami valljuk meg, igencsak nagyot szólt annak idején, aztán abból is mi lett? Nagyjából semmi. Projectjei összedőltek saját súlyuk alatt, mert nem tudták elviselni az összeütköző egók háborúját. Mindezek és a Velvet Revolver körüli, nagyjából gyerekes és nevetséges huzavona kellett hozzá, hogy eljussunk ide, ahol bátran kimondhatjuk, hogy a magát egyszerűen csak Slash-nek nevező férfi, akinek az arca szerintem még saját anyja előtt is rejtély, újra a csúcson van. A korongon nincs állandó énekes, csakis vendégek fordultak meg Slash stúdiójában vokális, és néhol instrumentális fronton, aminek köszönhetően zenei és műfaji kavalkádot kapunk egy lemezbe zárva. Számomra néhol ez már túlzottan is változatosra sikeredett, ami miatt nem tartom - minden csúcspontja ellenére sem - tökéletesnek az albumot, de azt aláí­rom, hogy a vendég előadók sokszí­nűsége ezt megköveteli, í­gy teljesen érthető a műfaji sokszí­nűség. A remek szerzemények és a hihetetlen névsor oltárán fel kellett áldozni a lemez egységét, de sebaj, annyi bitang erős dal van a korongon, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket, mint a forradalmárok 1793-ban a guillotine alatt. Végig találunk két biztos pontot: Slash gitárjátékát, és Slash zeneí­rói tehetségét (de ne feledjük Slash remek í­zlését, Slash remek érzékét a hangzáshoz és persze Slash remek frizuráját sem). Egész zenei pályája alatt a blues alapú húrtépés hí­ve volt, laza, teljesen egyedi hangzással, ugyanez megy természetesen a mostani albumon is. Ahogy a nők mondják, nem kell, hogy nagy legyen, csak beverje a szöget a falba... nos, ilyen kemény gitáros ez a Slash! Ahogy a '60-as években Jimi Hendrix, a '70-es években Jimmy Page, majd a '80-as években Eddie Van Halen, úgy ő a '90-es évek gitáros ikonja. Igazából bármit meg tud csinálni, és ez főleg a komponálásban jön ki, hiszen ennyi különböző műfajból összeverbuválódott bagázst ilyen kitűnően elvezényelni, és egyetlen korongba prokrusztészi (a lábvagdosó csávó a görög mitológiában) munkával belegyömöszölni, embert próbáló feladat lehetett. Ian Astbury nyitja a lemezt a 'Ghost'-tal , ami kiváló alaphangulatot kölcsönzött a lemeznek. Ian nem ereszti ki túlságosan a hangját, mint a The Cult-ban, de ehhez a dalhoz nem is nagyon kell, í­gy ahogy van tökéletes nyitány. Ozzy sötéthercegeskedik a második számban, ahol azonnal látszik, hogy Slash szinte minden énekesnek belőtte a stí­lusát, és közösen úgy alakí­tották a számokat, hogy mindenki boldog legyen: a vokalista és a zenész egyaránt. A harmadik számban jön el az igazi csemege és a lemez legnagyobb meglepetése: Fergie a Black Eyed Peas-ből! Nos, az ismert pop-zenei pénzügyi vállalkozás (nehogy már ők banda vagy együttes legyenek, tartogassuk ezeket a jelzőket a valódi zene képviselőinek) énekesnőjéről van szó - egy-egy klipből nekem inkább a ringó csí­pője és a kerek popsija maradt meg, mint az énekhangja (amit én magamban gyenge vernyákolásnak könyveltem el). Így kicsit húztam a számat, amikor az előzetes pletykák alapján az ő nevét is megpillantottam a névsorban. Mekkora meglepetés ért! A csajszi úgy énekel, mint egy rockistennő! Keményen, dögösen, szexin! Kedves producer és menedzsör urak, nem kellene a lányt megrákenrollosí­tani kicsit, de sürgősen, mielőtt teljesen elnyelné a modern popzene mocsara, ami manapság inkább modell-kifutó és nevetséges valóságshow keverékévé lett, zenei szí­ntér helyett (oké, kis antiglobalista kirohanásom után visszatérek a lemezhez). A 'Back From Cali' és a 'Promise' inkább a közepes dalok közé tartoznak, de csakis a lemez többi részéhez képest, a legtöbb előadó fél karját odaadná ilyen számokért. Ezek is tökéletes alapot adnak Myles Kennedy és Chris Cornell adottságainak. Ellenben a 'By The Sword' és 'Gotten' szerintem meglehetősen unalmas páros lett. Szerencsére felráz minket a szendergésből a jó öreg Lemmy, a 'Doctor Alibi'-vel. Az eddig számokra szinte kivétel nélkül mondhatjuk, hogy modernek, ám a Motörhead énekes-basszerének közreműködésével megszületett mű visszarepí­t a '80-as évekbe, hogy bemutassa a lí­rai Adam Levine nóta után, dög is van a világon. A továbbiakban találunk egy remekbeszabott instrumentális őrjöngést Duff és a Foo Fighters Dace Grohl-jának közreműködésével. Valamivel gyengébbek a Kid Rock és az M. Shadows (Avenged Sevenfold) számok, mí­g a 'Starlight'-ban ismét Myles Kennedy veszi magához a mikrofont, hogy a refrénben olyat sikí­tson, hogy a legtöbb heavy metal pacsirta is csak pislogni tud. Persze ez nem metal, de a fickó bebizonyí­tja, hogy embertelen hangterjedelme van. Az utolsó előtti 'Saint Is A Sinner Too' szerintem megint csak fölösleges időhúzás, mí­g Iggy Pop a 'We Are Gonna Die'-jal búcsúztatja a kitűnő lemezt, ami felettébb mókás befejezése a sztárparádénak, nem mellesleg valódi sláger. Így néz ki hát Slash új lemeze. Ez ugye csak a törzsanyag, mert a különböző kiadásokon még találunk plusz öt bonus számot, amelyekről külön-külön nem í­rok, mert nem nagyon hiányoznak a lemezről (és Fergie amúgy is köröket ver az Alice Cooper-rel duettező másik popcsirkére, Nicole Scherzingerre), sőt a 'Paradise City' feldolgozását egyenesen feleslegesnek éreztem. Eleve mi javí­taná fel? A Cypress Hill? Azért a humornak is van határa.

Pontszám: 8.5