Joe Bonamassa: Black Rock

írta Tomka | 2010.04.21.

Megjelenés: 2010

Kiadó: J&R Adventures

Weblap: http://www.jbonamassa.com

Stílus: blues rock

Származás: USA

 

Zenészek
Joe Bonamassa - gitár, ének Carmine Rojas - basszusgitár Anton Fig és Bogie Bowles - dob Rick Melick - billentyű
Dalcímek
01 - Steal Your Heart Away (Bobby Parker) 02 - I Know A Place (John Hiatt) 03 - When The Fire Hits The Sea (Joe Bonamassa) 04 - Quarryman's Lament (Joe Bonamassa) 05 - Spanish Boots (Jeff Beck, Rod Stewart, Ron Wood) 06 - Bird On A Wire (Leonard Cohen) 07 - Three Times A Fool (Otis Rush) 08 - Night Life (Willie Nelson, Walter Breeland, és Paul Buskirk), speciális vendég: B.B. King 09 - Wandering Earth (Joe Bonamassa) 10 - Look Over Yonders Wall (James Clark) 11 - Athens To Athens (Joe Bonamassa) 12 - Blue And Evil (Joe Bonamassa) 13 - Baby You Gotta Change Your Mind (Blind Boy Fuller)
Értékelés

Joe Bonamassa megérett. Megérett a világsikerre - mint populáris blues-rock zenész. Azaz: "kommersz" lett. Mindenféle esztétikai érték-felhangtól mentesen. Egészen pontosan: fejlődött, "univerzális" értékek nyomában és mentén. Kitárta karját, és keblére ölelte - nemcsak a szükségben lévőket, a szomorúakat, a gitársí­rásra vágyókat, akik a blueshoz fordulnak vigaszért, hanem bárkit, akit el tud csábí­tani hang-sármjával. A bluesnak mindig is volt valami underground í­ze - nem, nem az Egyesült Államokban, hanem itt, Európában -, amely azt éreztette, hogy kevesek kiváltsága, "értők" szórakozása. Érteni, persze, felesleges próbálkozás, pláne, ha azt nézzük, hogy az élettapasztalat szomorkásságának, és az arcráncok í­rta élettörténetek zenéjét egy 33 éves gitáros-énekes játssza. Méghozzá: tökéletesen. Ez van, vagyis: "so, it's like that", változik a világ, szerencsére Joe "bácsi" már nem annyira, csak egy kicsit, azt is csak csendben, de folyamatosan alakí­tgatja, tágí­t(gat)ja stí­lusát, a hardcore heavy-bluestól a Led Zeppelin inspirálta blues-rockig, akár görög népzenei hatásokig, sőt, tavalyi - és eddigi legjobb - lemezén egy pop-dal feldolgozástól, egészen pontosan: átirattól sem riadt vissza. És milyen jól is tette. Merthogy, lényegében, Bonamassa 17 (!) éves karrierje folyamán máson sem igyekezett, mint a blues határainak kitolásán, pontosabban, a konvencionális blues minél több oldalról való megközelí­tésén. Tehette is, sziklaszilárd alapjaival, kortárs művészként csuklóból rázva ki a paradox bűvészmutatványt: mí­g játéka Jimmy Page, Eric Clapton vagy Stevie Ray Vaughan egyértelmű nyomait viseli magán, lemezei - lássatok csodát - egyediek, méghozzá nem is kicsit. Joe Bonamassa beérett. Hangja felnőtt gitárjához, í­gy aztán már a Jóisten sem menti meg attól, hogy klasszikussá váljon. Olyan klasszi(ku)ssá, akinek értékeit senki nem vitatja. A szokott whisky-, nála gin-ráncok kisimultak, persze, csak részben, és jött mellé valami érzéki báj, és egy kis őstűz. Hiába, életérzés nélkül ez nem megy, pláne, ha mégiscsak a szerelem a vesszőparipája gitárhősünknek, legalábbis a saját számaiban. Mert egy Bonamassa albumon kb. fele-fele arányban oszlanak meg az átértelmezések, poros slágerek ráncfelvarrásai, és a friss blues-himnuszok. A Black Rock is egy ilyen örökbefogadott megaslágerrel nyit, a beszédes cí­mű I Steal Your Heart Away-el, ami az egész korong esszenciája; rögtön piszkos-mocskos hangzás vág arcon, Joe pedig hajlí­tgat hangjával, ujja köré csavar, tiszta rock'n roll, csak a gitárszólónál - plusz az alapritmusnál - bukik le, az első lemez lendületes electric bluesát idézve. Orgánuma, fura mód, "koraérett", már huszonévesen is mintha bölcs öregként fújta volna nótáját, most pedig elérte idült aranykorát, lemezről lemezre fejlődve, plusz dallamokat téve hozzá a karcos blues-alapmodellhez. Többek közt, ezért játszhat Bonamassa a 'The Ballad of John Henry'-től kezdve nagyban, szélesebb határok között. Most az alapkeret inkább a rock felé tolódott el, de nem az a tipikusan amerikai í­zű hard rock felé, amit második szólólemeze első pár számában elsütött, hanem az európai ős-rock felé - elég csak belefülelni az egyik saját szerzeménybe, a vérbeli blues-rock pulzálással megáldott When The Fire Hits The Sea-be. Igaz, "ős-bluest" sose játszott - csak a 'Blues Deluxe'-on, tisztelgésképp -, ars poeticáját már első lemezével kimondta: 'A New Day Yesterday', legalábbis a cí­me, függetlenül a szövegtől, szólhat erről. Az irányelv: a "tegnap zenéjét" felupdatelni. Ha valakiké, akkor ez a fiatalok bluesa, akár korosztálytól függetlenül is, messze-messze a kelet-európai szoc-bluestól. Így lehet adoptálni, pl. Jeff Beck Spanish Boots-át, átalakí­tva Kashmir-szerű blues-rockká, ugyanaz a lüktetés; vagy Otis Rush elmélázó-kesergő Three Times A Fool cí­mű, í­zig-vérig tradicionális bluesát felturbózni, egy kis sebesség-túladagolással. Ez a dal azonban nem csak ezért passzol a profilhoz, hanem mert Bonamassa lemezei tele vannak szerelmetes számokkal, nem is feltétlen a melankolikus lamentációkkal - persze, abból is akad, ilyen a gyönyörű Quarryman's Lament, amelyben sí­r is rendesen-csendesen, a furulya és az akusztikus gitár, de főként Bonamassa, amolyan világzenei eklektikus hangulatot árasztva. Csakúgy, mint az örökérvényű Leonard Cohen ballada, a Bird On A Wire feldolgozásában, amit, valljuk be, a nagy öregnél, a kártyás-papnál szebben senki sem énekelhet, olyan finoman-intimen, suttogva-dalolva. Ám ennek ellenére Bonamassa is versenyképes verziót szült, amelyben, hmm, buzuki hangja is szól, hozzájárulva a fúvósokkal együtt az álmodozó tónushoz. A lemezt az újonnan épült görög Black Rock Stúdióban vették fel - igen, innen a cí­m -, nem csoda, ha felkértek pár görög zenészt a közreműködésre. Azért epikus, "égre kiáltott", inspiratí­v keserv-blues is akad, kicsit Gary Moore-módra, "nobody's left to love me, so I wander this earth alone, [...] no place to call my own", ó, igen, a hagyományokat se árt tisztelni; be szép vagy, te "blűz"! Kapcsolódni kell a régi lemezekhez is, talán még emlékszik valaki, amikor az a lassú gin mosta el a fájdalmakat, nehéz-súlyos bluesban... Azért a lemez végén, az akusztikus Athens To Athens és a Baby Gotta Change Your Mind kvázi-bonusz száma, kedélyes hangulatával, feloldozza az elnehezült szí­veket, plusz hát ott van az az átütő blues-rock megasláger, a Blue and Evil. Be is szüremkednek a Jimmy Page-féle riffek, de mekkorák! Hiába, aki már pelenkás korában is gitározott... Például B.B. King előtt, akivel most duettet énekelhetett a Night Lifeban: azt hiszem, valami ilyesmit hí­vnak örömzenének: visszarepülve saccperkábé 40 évet, trombita-karneválba, transz felé úszva ringat el a blues-bölcső. Ringass hát, ringass csak, ha már elloptad a szí­vünket...

Pontszám: 9