Benedictum - Uncreation 2006

írta garael | 2006.03.27.

Megjelenés: 2005

 

 

Kiadó: Locomotive Records / HMP

Weblap: www.benedictum.net

Stílus: stoner-power

Származás: USA

 

Zenészek
Veronica Freeman - ének Pete Wells - gitár Chris Morgan - billentyű Blackie Sanchez - dob Jesse Wright-basszus
Dalcímek
Uncreation Benedictum 4 Misogyny Ashes To Ashes Wicca Heaven And Hell Them Two Steps To The Sun Valkyrie Rising The Mob Rules
Értékelés

A régóta gyengélkedő Sabbath, és a visszatérést fontolgató, ám mostanáig csak a rajongók idegeit cincáló Trouble hiányában a power-doom királyi trónján egyelőre nem ül senki. Jóllehet egy-két herceg már megmutatta vitézi tudományát, mely által igazán várományosai lehetnének a koronának - gondolok itt a Spiritual Beggars-ra, és a Monster Magnet-re, - ám ők inkább a stoner nevű testvérkirályság jogaráért indulhatnak versenybe, a Cathedral pedig a hosszú évek kihagyása miatt van még "erőgyűjtési" fázisban. Habár a stí­lus régóta nem a mainstream része - talán soha nem is volt az- azért ez a fajta lepukkant, igazi prosztó metal kiví­vta magának a kultikus underground státuszt: nem véletlenül. A metal lényegét alkotó "húzós erőt" ugyanis nem észveszejtő tempókkal, végtelen virgákkal, disznóröfögéssel és vérhányással, hanem a zsigerekig ható vérbő riffekkel, gőzmozdony ütemekkel, füstös déli hangzással, végtelen lazasággal és feeling-gel teremtik meg, a zenéből áradó izzadságszag pedig nem az erölködés, hanem az adrenalin eredménye. Ezeket a jellemzőket leí­rva leszögezhezhetnénk, hogy itt aztán nincs helye nőknek, ez igenis a déli macsó világ sörböfögéses, tökvakarásos dimenziója, ahol a gyengébbik nem csak mint szexuális segédeszköz jelenhet meg, esetleg modern kori rabszolgaként, kinek helye a konyhában és a gyerekszobában, esetleg a férfi ágyában lehet. Ehhez képest a Benedictum nevű banda igen bátran, mintegy zenei szüfrazsettként a frontemberi posztra egy- hangja alapján- tipikus dominát helyezett, olyat, aki az asztal alá issza a kozák ezred fő vodkakiképzőjét, és aki állva is messzebbre pisil, mint a legtökösebb cowboy. Mikor először felcsendült a hangja, hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy magas hangú férfi, vagy egy szétcigizett torkú nő szólalt meg, de aztán a magas hangoknál kicsendült, hogy itt bizony egy - képzavarral élve - tökös nő énekel, ki valószí­nűleg olyan farmon nőtt fel, ahol a családban az anyján kí­vül csak férfi lehetett. Szükség is van ehhez a zenéhez olyan spirituszra, ami a hölgynél szocializációsan, vagy genetikusan megadatott, hiszen a kezdő dal felröfögő, trouble módra zakatoló riffje - mely számomra a Dickinson féle Chemical Wedding-et is felidézi - bizonyára leszorí­taná a lemezről a Tarja féle operás hangot, vagy a gótikus egércincogást. S hogy milyen a zene? Gyökereiben az Ozzy féle black sabbath-ot idézi, ám összességében annál azért jóval modernebb, hiszen például a Them poweres dübörgése már nem fért volna meg a korai szombatista lemezek koncepciójában, és a Valkyre Rising stoneres refrénje is inkább idézi a későbbi Monster Magnet rock n roll-os refrénjét, mint a sötét okkultista pszichedeliát. Természetesen a csapat nem akarja megkerülni a király örökségét, megfelelő tisztelettel borulnak térdre még az üres trón előtt is, melyen respekt két klasszikus feldolgozásából fakad: a Mob rules, és a Heaven and hell kissé modernizálva, ám a Sabbath szellemiségével átitatva szólal meg. Számomra a lemez nagyszerű pillanatai mellett becsúszott pár töltelék nóta is. Ilyen a kissé monoton #4, és a fantáziatlan Ashes to ashes, ám az olyan stoner sláger, mint a megadallamos, ám macsó Wicced feledteti velem a gyengébb pillanatokat.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások