Heathen: The Evolution Of Chaos

írta Mike | 2010.04.09.

Megjelenés: 2009/2010

Kiadó: Mascot Records

Weblap: www.myspace.com/heathenmetal

Stílus: thrash metal

Származás: USA (Bay Area)

Dalcímek

Értékelés

A '91-es Metallica óta nem hallottam ilyen óriási thrash lemezt! Na, jó, túloztam. De csak egy kicsit. Főleg, hogy már a "Fekete Album" sem volt vegytiszta thrash, meg azért az utóbbi közel húsz esztendőben fel-felbukkantak kimagasló anyagok, ám a The Evolution Of Chaos majdhogynem tökéletes alkotás, amely után bizony fel van adva a lecke minden keményebb kötésű bandának! "Ezt csináljátok utánam, ifjú titánok!" - kiáltják kórusban a Heathen öregjei, és kajánul vigyorognak hozzá. Nem hiszem, hogy néhány ritkuló hajú negyvenes rockertől eltekintve oly sokan felkapják a fejüket a Heathen név hallatán: az 1984-ben alakult kaliforniai banda pályafutása ugyanis tiszavirág-életű volt, 1992-ben két kitűnő stúdiólemezzel (Breaking The Silence és Victims Of Deception) a hátuk mögött feloszlottak. Pedig minden mellettük szólt egy Megadeth-szintű sikerhez: komplex, technikás számok, dallamokat sem nélkülöző ének és lehengerlő hangszeres teljesí­tmény. 2001-ben azonban ismét felbukkantak, ám egy gyűjteményes album (Recovered - 2004), és egy remek demó kiadásán kí­vül nem sok egyéb történt a házuk táján. Tavaly Karácsonykor aztán napvilágot látott Japánban a Nagy Visszatérés, amely a "Káosz Evolúciója" cí­met kapta (Európában és az USA-ban ez év elején jelent meg), és egyöntetű sikert aratott mind a rajongók, mind a sajtó körében. Nem csoda, hisz méregerős korong született! Thrash metal a játék neve, de sem a Kreator/Destruction-féle egyenes vonalú, arcbamászósabb, sem pedig a korai Anthrax fémjelezte, hardcore-os fajtából, itt kérem szépen sokrétű, témaváltásokkal tarkí­tott, átlagosan 7 perces kompozí­ciók uralkodnak, ám az unalom egyszer sem üti fel rút fejét, hiszen a fenenagy riffpakolós zúzda közepette odafigyeltek arra, hogy a Dallamon ne essék csorba. Ezenkí­vül mindegyik tétel okosan van felépí­tve, átlátható, befogadható struktúrával, és a komplex megközelí­tés ellenére szem előtt tartották a fogós refrének fontosságát is. David White-ot ugyan nem dickinsoni torokkal áldotta meg az ég, de képességének teljes kiaknázásával kiművelt, karakteres énekdallamokat hoz, érces, reszelős hangja tehát nem csupán gégemetszett ordibálásokra redukálódik, mint oly sok pályatárs esetében - í­gy leginkább a Forbidden-frontember Russ Anderson orgánumával állí­tható párhuzamba. A keleties dallamokkal operáló intrót (amelynek a szerfelett egyedi Intro cí­met adták) követően megkezdődik a szónikus Thrash Fiesta: a szélvész Dying Season úgy söpör el az útjából mindent, akár egy atomvonat, jelezvén, 2010-ben nem akad vetélytársa a The Evolution Of Chaos-nak! Ez egy klasszikus speed téma a Forbidden, illetve - főként riffjeit tekintve - a korai Metallica szellemében, és ha nagyon gonosz akarnék lenni, hozzátehetném azt is, hogy a nagy taní­tómesterek (bizony, a Hammett-Hetfield-páros) ezúttal a cipőjüket sem köthetnék meg a két gitárosnak, olyan hatalmas dolgokat művelnek itt, és a teljes albumon, kezdve a fifikás riffektől egészen a bődületes szólóorgiákig. Nem győzöm emelgetni a kalapom! (De nem akarok gonoszfirkász lenni, én sem felejtettem ám el, kik is alkották a Ride/Master/Justice Szentháromságot!) No de térjünk vissza a tárgyhoz: a folytatás (Control By Chaos) hasonlóan vaddisznójellegű, a tempóból sem vesznek vissza, itt viszont már lassabb részek is helyt kapnak, a szólók szinte fütyülhetők, az egész pedig a Testament legszebb pillanataira emlékeztet. Nem szeretném szétboncolgatni a teljes lemezt, hiszen nagyon egyenletes a szí­nvonal, nemhogy gyenge, de még középszerűbb nóta sem található rajta, mindegyik egy-egy gyöngyszem: ilyen például a viszonylag puritánabb felépí­tésű, leendő koncertfavorit Arrows Of Agony, amelyben még Helloween/Maiden-í­zű ikergitár-témáknak is helyet szorí­tanak! Érdemes megemlí­teni az Exodusra hajazó Fade Away-t, ennek középrészében hallható elborult énekkiállás önmagában tí­zpontos! Embereink valószí­nűleg a sárkányölő lovagok képében is tetszelegni szerettek volna, tudniillik beiktattak egy thrash-mentes számot, a nagyon "true" Hero's Welcome-ot, amely kissé kilóg a sorból hősies jellegével, és - tessék kapaszkodni! - erősen Blind Guardianes kórusával. Az anyag egyik csúcspontja a bő tizenegy perces, epikus No Stone Unturned, a Heathen esszenciája: szaggató középtempós verzék, fennkölt refrén, fülből kitörölhetetlen ének- és gitármelódiák, metallicás lí­rai merengés - egyszóval tényleg arcpirí­tóan zseniális játék! A másik kiemelkedő dal a lemez legbrutkóbb tétele, a Bloodkult. Nomen est omen: ez egy igazi csordavokálos thrash-őrlés, mi több olyan energiával, amivel se perc alatt ki lehetne ásni a teljes 4-es metróalagutat. Gyönyörű. Nem hallgathatok el azonban egy kisebb negatí­vumot, mégpedig a fentebb már jól megdicsért David White lí­rai témáknál nyújtott énekteljesí­tményét: a Red Tears Of Disgrace-ben például nem tud megfelelő érzelmeket közvetí­teni azzal a hangfekvéssel, ám amikor egy pillanat múlva kitart egy felettébb tiszta hangot, kiderül, valójában milyen magasságokra is képes, í­gy aztán sajnálom, hogy effélét nem hallunk tőle több í­zben. Mindettől függetlenül a Heathen visszatérő korongja olyannyira levett a lábamról, hogy biztosan előkelő helyen végez majd az év végi toplistámon, jöhet bármi! Thrash 'till death!

Pontszám: 9