Jon Oliva's Pain: Festival

írta Kotta | 2010.04.07.

Megjelenés: 2010

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.jonoliva.net

Stílus: epikus power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Jon Oliva - ének, billentyű Matt LaPorte - gitár Tom McDyne - gitár Kevin Rothney - basszusgitár John Zahner - billentyű Chris Kinder - dob
Dalcímek
1. Lies 06:19 2. Death Rides A Black Horse 06:15 3. Festival 04:59 4. Afterglow 06:50 5. Living On The Edge 05:10 6. Looking For Nothing 03:05 7. The Evil Within 05:15 8. Winter Haven 07:38 9. I Fear You 05:11 10. Now 04:23
Értékelés

A Jon Oliva's Pain komoly űrt tölt be a fémzenei életben. Gondolom, nem vagyok egyedül, aki hiányolja a Savatage intelligens - a TSO cukormáza nélküli - férfiepikáját, de a történet talán még előbb kezdődött, valahol a Queen környékén. A könnyen befogadható dallamokat kemény rockzenébe oltani még nem nagy dicsőség. Mindezt a klasszikus zene összetettségével, komponálási metódusával megvalósí­tani - na, az már valami. Egy Queen vagy Savatage nótát sosem lesz nehéz szimfonikus zenekarra átültetni, mert a számok hangszerelésében rendre visszaköszön a komolyzenei gondolkodásmód. Nem direkt módon, samplerekkel vagy kórusokkal idézik meg ezt a zenei világot, hanem szemléletükben. Már eleve "úgy vannak megí­rva". Manapság még talán a Muse-ban érzem ezt a mélységet, de ők kicsit más oldalról másszák ugyanazt a hegyet. Természetesen, személy szerint hozzám közelebb áll a Savatage-féle megközelí­tés, akik csillogó fémpáncélba tudták öltöztetni a koncepciót. Ezért hiánypótlóak és ezért kedvelem Jon Oliva lemezei(t). Bármennyire jó is egy adott prog.-power vagy sleeze zenekar, nemsokára jön majd egy másik, amelyik még jobb. Olivát zenei intelligenciában viszont nem hiszem, hogy a közeljövőben bárki is meg tudja szorí­tani - ahogy ez az elmúlt időszakban sem történt meg. Ezért nem cserélnék el egyetlen JOP lemezt még öt másik, éppen menő bandáéra sem. Akkor sem, ha ezek némelyike bizonyos szempontból valóban nem túl előremutató. Őszintén szólva, nem is nagyon szeretném, ha az öreg elkalandozna a tőle megszokott és elvárt zenei világtól - hiszen ki ápolná akkor a Sava-örökséget? Azt olvasni, hogy a Festival egyes témáit a Balaton-parton pihengetve í­rta Oliva mester. Nos, a lemezt hallgatva nem egy ellazult, nyaraló ember képe jelenik meg előttem. Nem mondom, egy badacsonyi "bucsu" is elég szürreális és nyomasztó tud lenni, mégsem hiszem, hogy ezeket a sötét gondolatokat a fonyódi vásár hatására fogalmazta volna meg, ha-ha. Még a lí­rai részek is, amikből természetesen akad itt szépen, hála az égnek, kifejezetten komorak és súlyosak. Ha a naplementét nézegetve, egy pohár szürkebaráttal a kezében is ilyesmi témák fogalmazódnak meg emberünk fejében, nem kétséges, hogy Jonnak "nem volt gyerekszobája", azaz lehet rendesen feldolgozatlan trauma a múltjában. Úgyhogy nem egy habkönnyű alkotás ez, a témának megfelelően a zene is direktebb, keményebb, mint legutóbb, pedig akkor sem a csajok hajkurászásáról volt szó. Sokaknak talán emiatt nem is fog annyira tetszeni: az utolsó szám sem hozza el a happy end-et, nincs felold(oz)ás, sokkal inkább a nyugtalaní­tó befejezetlenség érzete uralkodik. A gyanú, hogy a világban valami nagyon nem stimmel. Remélem a lemez turnéja ezúttal sem fog elkerülni minket. Én nagyon el tudnám képzelni a Lies/Death Rides A Black Horse/Festival hármast nyitásnak a koncerten is, remek szám mindegyik, ráadásul dramaturgiailag is jól követik egymást. Egy fifikás basszustémára épülve pörgős számmá fejlődő Liesot remekül követi a málházós - dallamos - epikus Death Rides, egyik személyes kedvencem az albumról. A cí­madó zaklatott ritmusait egy dúdolható gitárfutam oldja ellenpontozásként, a belassult szóló alatt pedig érdemes figyelni a basszusgitárt (meg úgy egyáltalán, az egész számban) - na, ez az, amiről az elején gajdoltam. Nyilván itt nem elsősorban a hangszeres tudásról van szó (a Circle II Circle-ből elcsaklizott zenészek kitűnően oldják meg feladatukat, de nem kifejezetten virtuózok), sokkal inkább arról a zenei intelligenciáról, ami a komponálási metódusban jelenik meg. A folytatásban is kapunk még zenei csemegéket, mondhatjuk, hogy jazzes betéttől kezdve, csellós-zongorás részeken át, egyszerűbb power metal alapvetésekig van itt minden. Nyugodtan adok tehát magas pontszámot, mert annyi ZENE van ezen a lemezen, hogy hónapokig el lehet hallgatni, újabb és újabb érdekes dolgokat fedezve fel. Akik már rákattantak Oliva muzsikájára, azok tudják, hogy miről beszélek, de ha az eddigi dolgai nem jöttek be, azt hiszem, ez sem fog. Azért tegyen egy próbát mindenki, mert szinte kizárt, hogy nem lel rá legalább egy-két, az í­zlésének megfelelő részre/számra. (Főleg, hogy az egyértelműen musicales elemek mára valamelyest kikoptak a zenéből.) Csak egy picit figyelmesebben kell hallgatni, mert ez nem egy könnyen ható, hatásvadász trükkökkel operáló tucat-power produkció.

Pontszám: 8