Avantasia: Angel of Babylon
írta MMarton88 | 2010.04.07.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.tobiassammet.com
Stílus: heavy/power metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mikor 2002 őszén olvastam Tobias Sammettel egy interjút, amiben azt nyilatkozta, hogy több Avantasia lemezt nem fog készíteni, én hittem neki. Nyolc év telt el. Ez már azóta a harmadik, sorrendben az ötödik Avantasia album. Emlékszem, tizennégy voltam, amikor kezembe került egy válogatáskazetta, rajta a Chalice Of Agony dallal, amitől teljesen kikészültem. Napokig szinte csak azt hallgattam. Mikor fél évvel később sikerült a spórolt pénzemből megvenni a Metal Opera albumokat, igazi kincsként tekintettem rájuk. Ma sincs ez másképp. Bevallom, hogy amikor megtudtam, hogy készül két új lemeze Tobiéknak, én ismét magasra tettem a lécet. Én Metal Opera 3-at akarok! Mit hármat? Négyet, meg ötöt! Nem, nem szerettem a Scarecrowt. Eleinte. Nyilván, az idő megkedveltette velem valamennyire azt az anyagot is, ráadásul kétszer láttam élőben a brigádot a hozzá kötődő turnén, ami tovább segítette a barátkozást. Pár év távlatából úgy gondolom, hogy nem lőttek nagyon mellé akkor sem Tobiék. Két gond volt a Scarecrow-val. Az egyik, hogy nem Avantasia név alatt kellett volna kihozni, a másik, hogy rosszul választották ki a dalokat, amelyek az EP-re, illetve a soralbumra kerültek. Néhány számcsere árán akár egy újabb mesterművet is kaphattunk volna (persze akkor lett volna két EP végig gyenge dalokkal, he-he). Nyílt titok, hogy Tobi nem szívesen ír mostanában power/speed himnuszokat, kicsit úgy érzem, hogy egy útkereső fázisba ért kreatív zsenije. Én a régi Edguy/Avantasiat szerettem meg, azt hallom tőle szívesen viszont. Nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok, úgyhogy különösön izgalommal (és félelemmel) tettem be a lejátszóba az Angel of Babylont. Ritkán hallgatok meg kritikaírás előtt annyiszor lemezt, mint amennyiszer most tettem. Alapvetően két oka volt ennek, az egyik, hogy legyőzzem magamban a szubjektív rajongót, és a kezdeti túltelített érzelmi állapotok ne homályosíthassák el tisztánlátásomat. A másik: mert nagyon tetszik az Angel Of Babylon. 🙂 Igen, tetszik! Végre, itt egy újabb Avantasia lemez, amelyik bejön, ráadásul jobban is, mint a Scarecrow. Persze ennek a miértje már nem triviális. Ahogy beszélgettünk a kollégákkal, talán én voltam az egyetlen, akinél Babylon angyalai legyőzték a bűnös szimfóniát. Kevésbé szimfonikus, kevésbé epikus lemez ez, mint a másik. Van itt 4-5, a korai Edguyhoz vagy Avantasiahoz köthető gyors dal, melyek nálam mindent visznek, azonnal beléjük szerettem. Viszont akadnak itt egészen érdekes kísérletek is, amelyek közül van, amelyik szenzációs, és van, amelyik fölösleges, erőltett. Az sem mellékes, hogy az általam igen kedvelt Jorn Lande hat dalban szerepel, sajnos a többiek szinte csak egy-egy nóta erejéig ugranak be Tobi mellé. Misztikus felvezetéssel indul a Stargazers, amelyben a sötét, mégis feszültségteli, izgalmas hangulatot csak felerősíti, hogy sorban, egyenként lépnek be az énekesek... Na de milyen énekesek! Tobikánk rögtön előkapta a nehéztüzérséget, Jorn Lande, Russel Allen, Michael Kiske, atyaég! Micsoda tűzijáték! Majd indul a duplázó, kéretik tisztelettel, erre vártunk már évek óta, végre egy feszes, gyors speed-himnusz, frankó riff, a bőrgatya már feszül a hallgatón, a nyak automatikus elkezdi körkörös mozgását, oké, nem a legeredetibb ez a "Stargazers" refrén, de leviszi az ember fejét a sodró lendületű speedbomba. Picit a Helloweentől a March Of Timeot juttatja eszembe, ám a közepén hallható Kulick/Hartmann gitárpárbajt még Tiptonék is megirigyelhetnék! A nótának van egy második fele is, amelyik a sztori fonalát görgeti lazán tovább, egy kis duett az énekesektől, ez akár tönkre is tehetné a korábbi sebességmámor álltal lelkünkben felépített mennyei királyságot, de ízléses, izgalmas megoldásai, kivitelezései csak megkoronázzák az előzményeket. Nézzenek oda, nem "cécózik" Tobias barátunk, legmerészebb álmaimban sem mertem reménykedni abban, hogy egy újabb speedsláger érkezik, pedig így van! A címadót Jens Johansson Strato mágus futamai koronázzák meg, ez egy tipikus, tempós sláger, picit túlságosan is elnyújtott refrénnel, ám mégis szárnyalnak a dallamok. Lazán felfért volna a Metal Opera I-re is. Micsoda kezdés! A következő csúcspont a Death Is Just a Feeling, mely úgy indul, mintha egy Tim Burton-film vészjósló sikátora elevenedne meg előttünk. Nem is csoda, hisz ez egy kis kirándulás Jon Oliva beteges birodalmába. Számomra ő "A Gonosz Hang"! Annyira jól tudja előadni a karaktereit, tele van élettel az orgánuma, akárhányszor meghallom, a TSO-s Mephistopheles ugrik be. Itt is egy hasonló szerepben pompázik, ha úgy tetszik, Alice Cooper örökébe lépett. Dala akár egy JOP/TSO szerzemény is lehetne, ha nem lenne picit a Tobi féle europowerhez fazonírozva, de még így is messze a legszínesebb, legérdekesebb Avantasia nóta. A Rat Race is egyike a szimpatikusabb daloknak, szintén egy gyorsaságával hódító mű, bár a brutálparaszt "van, tú, frí, fór" nem hiányozna, ha lemaradt volna. Jorn Lande példamutató vokalizálása, duettezése Tobival megkoronázzá a nótát. Noha nekem nagyon tetszik, zeneileg ez a tétel már picit közelebb áll a Rocket Ride világához, mint a Vain Glory Operáéhoz. Sajnos innentől viszont nagyságrendekkel esik a színvonal. A Down In The Dark uncsi középtempós sóhajtozását Jorn Lande sem tudja jól eladni számomra (a Your Love Is Evillel egyetemben), a Scarlet Rose-klón Blowing Out The Flame pedig tökéletes illusztrációja annak, hogy az Edguy lassúival miért is nem voltam sohasenm kibékülve. Komolyan elgondolkodtató a Symphony of Life, illetve az Alone I Remember dalpáros. Előbbi egy énekesnős gothic nóta, akár Evanescence is lehetne. Noha engem a plafonra fel lehet kergetni ezzel a stílussal, ez a szám nem rossz, Cloudy Yang remekül énekel, az epikus, misztikus muzsika alá, de annyira nem megggyőző, hogy ne éktelenkedjen továbbra is egy kérdőjel bennem: mit keres ez a zene egy Avantasia lemezen? Sajnos a helyzet csak romlik, az Alone I Remember egy bluesos, picit funkos hard rockos valami, a rosszabbik fajtából. Mélypont. Szerencsére! Ugyanis az eltorzult grimaszt az arcomon boldog vigyorrá tudta változtatni a Promised Land, igen ezt már hallhattuk az egyik Lost In Space maxin, de olyan remek dal, hogy kár lett volna lehagyni a soralbumokról, száguldó speed bomba, Jorn és Tobi szenzációs duettjével. A zárás pedig mi más lehetne, mint egy jó adag Magnum Bob Catleyvel, meg egy kis szirupos pátosszal, picit ez már lerágott csont, de szeretem a Magnumot, és ez a dal sem gáz, a katarzis elmarad, de a búcsút, és a végeredményt széppé teszi.
Legutóbbi hozzászólások