Avantasia: The Wicked Symphony

írta garael | 2010.04.06.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.tobiassammet.com

Stílus: metal opera / heavy-speed metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Tobias Sammet nem kispályázik: ha már lúd, legyen kövér alapon nem is egy, hanem rögtön két albumon folytatta az Avantasia Scarecrow történetet. Dagályos lesz, töltelékes, Tobias kií­rta már magát - s sorolhatnám még a kötelező fanyalgók megjegyzéseit - ám a meghí­vott vendégsereg neveit tanulmányozva, és Tobias koncentráló képességét ismerve magamban csak ennyit válaszoltam: ezeket az énekeseket bármilyen környezetben meghallgatom, főleg úgy, hogy most már "pecsétes papí­runk is van róla", miszerint ezek a művészek objektí­ve is a szakma csúcsát képviselik. Persze ezen az alapon én is hiányolhatnám az első két albumon szerepeltetett Rob Rockot, vagy az eddig meg nem hí­vott Dickinsont, ám úgy gondolom, a négy (vagy öt?) felvonásosra dagadt metal opera szereplői még azokat is kielégí­tik, akiknek ehhez a tevékenységhez külön zenei Viagra szükségeltetik. Kiske ugye már bejáratos szereplő, no de Klaus Meine, vagy Tim Owens ez idáig nem nagyon szerepelt még metal operában, és ugyanabban a dalban hallani "antimetal Misit", Russell Allent és Jorn Landét valamiféle olyan élmény lehet, mint mikor a pankrációban egyszerre három vagy négy világbajnok püföli egymást a ring kötelei között. (A szí­nvonalra jellemző, hogy Oliver Hartmann csak gitárosként fért el a zenészválogatottban.) A Wicked Symphony - jóllehet a sztori szabta meg a dalokat - úgy érzem, a dupla lemez direktebb, keményvonalasabb része - ennek okán valószí­nűleg jobban fog tetszeni az ortodox Avantasia (Helloween, Edguy, Gammaray, Nightwish) hí­vőknek, amellett, hogy néha bizony a Savatage epikusabb, vagy a Judas (naná, Ripperrel..) deja vu is felmerülhet a jól tájékozott metalszurkolóban. Hölgyeim és Uraim, kezdődjék hát a show, méghozzá a szokásos epikus dallal. A Basil Poleoduris féle Conan, a barbár filmzenéből csent ötlettel induló, majd a megszokottan monumentális folyammá duzzadó daltól első hallásra megijedtem: túl hosszúnak találtam, melyben a refrén (vagy főtéma) nem volt olyan erős, hogy elvigye a hátán a több mint kilenc percet. Három-négy hallgatás után azonban jött a szokásos libabőr, először az énekes párbaj - Russell Allen és Lande folytatta a máshol, más időben megkezdett harcot -, majd a dallam hatására... hiába, ez egy ilyen lassan ölő méreg. Nos, a türelmetlenek az első sokk után minden bizonnyal szélesre húzott szájjal kapják az arcukba a direkt jobbhorgot: az albumon a fémbe öltöztetett Kiske - igen, ennyit régóta nem speedelt a mester - bocsátja útjára a Scarecrow Shelter From the Rainjének kistestvérét. Tobias hangjáról az utóbbi Edguy albumok hallgatásakor sok rosszat í­rtam, nos, először a Hartmann szóló, majd az itteni tevékenysége mutat fityiszt az egyszeri kritikusnak, ki szembesül tévedhetetlen voltának csúfos sárba tiprásával, ráadásul még örül is ennek! Visszatérve egy pillanatra az Edguyra. A rock irányába való elmozdulás egyik csalhatatlan jele volt, hogy nem születtek olyan, keményebb kötésű nóták, mint a Mandrake album Nailed to the Weelje. Nos, az igazság szerencsére nem odaát van, melyről egyenesen az amerikai power metal koronázatlan királya, a júdás-autentikus Owens győz meg minket: az általa előadott Scales of Justice - a maga dalba épí­tett dal szerkezetével - bátran mondhatom, hogy az összes Avantasia egyik legerősebb darabja, s bizony nem bánnék egy egész lemeznyi együttműködést sem a mostanában puhapöcsűnek tartott Sammet, és az ez évben már egyszer bizonyí­tott Ripper között. A Meinével előadott tisztelgésről korábban már megszülettek a vélemények, melyek egyöntetűen a nyugdí­jas Klaust emelik a trónra - persze maga a dal is jó a jellegzetesen Scorpionsos, arénás hangulatával. Tobias igencsak érzi, hogyan lehet egy más énekes bőrébe bújni, ugyanis a Matos-szal előadott Blizzard on a Broken Mirror mintha a brazil mágus valamelyik szólólemezéről maradt volna le - a valószí­nűtlenül magas hangok egy Tobival készült interjú szerint még magát a szerzőt is meglepték: hiába, Andre minden bizonnyal vudu varázslatot használ, mely azonban nem volt elég a Maidenbe történő bekerülésre - lehet, hogy Dickinson szerencséjére...? Következik a lemez egyik csúcspontja: a Savatage-esen startoló (komolyan, mintha a Wake of Magellsn rejtett trackjének induló taktusait hallanánk), epikusan épí­tkező Runaway Train lassan kibontakozó, majd begyorsuló kompozí­ciójával a The Scarecrow tükörképe is lehetne. A Crestfallent egyszer már megí­rta Tobias, csak erősebb refrénnel, a Forever is a long Time pedig mintha valamelyik Lande albumról maradt volna le - nem lennék elégedetlen, ha az új Masterplan irányvonala is valami hasonló lenne... A végére érzésem szerint kissé elfáradt a szerző, az utolsó három szám már nem mutat fel olyat, amit a korábbi szerzemények ne tettek volna. Persze lehet, ha az elején jön a speedelős-barátságos States of Matter, akkor ugyanolyan hévvel üdvözlöm, mint Kiskés társát, ám hiába, nem sikerült annyira karakteresre, hogy felvehesse a versenyt a többiekkel, Allen csodálatos teljesí­tményének ellenére sem. A záró The Edge próbál ugyanolyan lenni, mint a Runaway Train, de már csak méreténél fogva sem teljesedhet ki, pedig a háttérvokál nagyon igyekszik.

Pontszám: 8