Outloud: We'll Rock You To Hell And Back Again

írta TShaw | 2010.03.27.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.myspace.com/outloudtheband

Stílus: Hard Rock

Származás: Görögország

 

Zenészek
Chandler Mogel - ének Bob Katsionis - gitár és billentyűsök Tony Kash - ritmusgitár Jason Mercury - basszusgitár Mark Cross - ütősök
Dalcímek
01 What I Need 02 We Run 03 Tonight 04 Search For Truth 05 This Broken Heart 06 Breathing Fire 07 Wild Life 08 Broken Sleep 09 Out In The Night 10 Lovesigh 11 Outloud!
Értékelés

A Gus G nevével fémjelzett Firewind sosem tartozott a kedvenceim közé. Nem is figyeltem rájuk különösebben, ennek következtében ez az album is későn jutott el hozzám, pedig nagyon tudtam volna neki örülni a tavaly év második felében. Nem akarom, hogy a Firewind rajongók megkövessenek, de ez a lemez szerencsére nem viszi tovább az anyabanda hagyományait. Leginkább egy stúdióban rögzí­tett, céltudatos örömzenének tűnik, amit a Firewind gárda két tagja szabadidejében, ismerőseik összehí­vásával rögzí­tett Athénban. Egész pontosan Mark Cross-ról és Babis Katsionis-ról van szó - utóbbi adott gitárleckéket a fiatal Tony Kash-nek, aki végül is a lökést adta világhí­res kollégájának a lemez elkészí­téséhez (legalábbis a mese ezt mondja). Ezután már csak Chandler Mogel-t és Jason Mercury-t kellett megvárni, hogy teljes legyen a banda. Közösen összekalapált lemezük pedig amellett, hogy tiszteleg a nyolcvanas évek dallamos metal zenekarai előtt, valami elképesztően hangulatba tudja hozni az embert. Tudom, vannak, akik nem szeretik a jól ismert, elhasznált panelekből összerakott zenéket, de jelen esetben azt mondom, a modern köntösbe csomagolt We'll Rock You to Hell and Back Again igenis megérdemli az elismerést. Jóval többről van itt szó, mint egyszerű klisérendezgetésről, de nyilván nem is lesz világmegváltó az album - egyszerűen csak jó hallani, ahogy ezek a profi zenészek ilyen könnyeden visszahozzák a régi idők hangulatát. Egyesek szerint a lemez valamiféle válogatásalbum a nyolcvanas évek hangjaiból, de szerintem ez már túlzás. Egyáltalán, lehet manapság olyan zenét í­rni, amit még nem játszott fel senki? De hagyjuk a költői kérdéseket, térjünk rá a lemezre. Nos, az tizenegy jól megí­rt és összepakolt szám, erőteljes gitárhangokkal, hangos dobolással - néha még a dupla lábdobba is belelép Mr. Cross, de ezt most nem éreztem zavaró momentumnak. Az album első négy dala szokás szerint a slágeresebb felvezetés, a potenciális kislemez dalok. A What I Need erős nóta, de annyira még nem magával ragadó, mint a We Run - ez már kicsit melodikusabb, hála a hangzatos refrénnek. A szintén tempós és fülbemászó Tonight is remek húzás, majd jön a Search For Truth, ami első hallgatásra nagy kedvencemet, a Damn Yankees-t juttatta eszembe... nem is tudtam nem kedvelni. This Broken Heart cí­men kapjuk meg az első balladánkat. Szép, akusztikus, a kellő pillanatokban fennkölt és drámai, ellenben amolyan rutinból megí­rt nóta ez, ami miatt számomra kicsit hiteltelennek tűnt. Nem úgy a Breathing Fire, ami kevésbé slágeres, inkább bekeményí­t kicsit, megelőlegezve az album második felét, ahol több, hozzá hasonló nótát fogunk hallani. A Wild Life logikus folytatás, a Broken Sleep viszont szerintem az album egyik legjobb dala. Van benne dög bőven, ugyanakkor odafigyeltek, hogy szerethető és slágeres legyen. Hasonló himnusz lett az Out in the Night is, aminek leginkább a gitártémája érdemel meg egy jókora piros pontot. A Lovesigh a második ballada a lemezről. Nem vagyok otthon a görög népzenében, de nekem valamiért egyből a görög tengerpart ugrott be a nyitószólamról. Jóval személyesebb és kedvesebb dal ez, mint a This Broken Heart. A zárás az Outloud cí­mű dal, első osztályú szerzemény, amit viszont a zúzósabb dalok közé tudnék besorolni. Itt azért már érezni, hogy melyik nagyobb csapathoz kötődik több szálon is ez a banda... Nagyon tudom szeretni ebben a lemezben azt, hogy bár tényleg afféle nosztalgiázásról van szó, mégis képes eredetinek hatni. Mint fentebb emlí­tettem, örömzene ez, de mégsem érződik rajta a lazaság és a nemtörődömség. A csapat tagjai foglalkoztak ezzel az albummal, és az alapján í­rták meg a nótákat, hogy ők mit szerettek hallgatni a nyolcvanas években - legalábbis én ezt gondoltam a lemez hallgatása közben. Egy ilyen, kicsit régimódi album esetében nem kell feltétlenül a lopást, vagy a koppintást szóvá tenni, hisz végső soron új dalokról van szó, amik remekül szórakoztatnak minket - főleg akkor, ha az emlí­tett panelek eredeti előadói már képtelenek visszahozni a régi formájukat. Az már csak a hab a tortán, hogy ez a lemez már a borí­tója miatt is megérdemel egy plusz pontot...

Pontszám: 8