Scorpions: Sting In The Tail

írta garael | 2010.03.25.

Megjelenés: 2010

Kiadó: BMG Records

Weblap: http://www.the-scorpions.com/english

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Klaus Meine (1970-) - ének Matthias Jabs (1978-) - gitár, vokál Rudolf Schenker (1965-) - gitár, vokál Paweł Mąciwoda (2003-) - basszusgitár, vokál James Kottak (1996-) - dob, ütős hangszerek, vokál
Dalcímek
1. Raised on Rock (3:57) 2. Sting in the Tail (3:12) 3. Slave Me (2:44) 4. The Good Die Young (feat. Tarja Turunen) (5:14) 5. No Limit (3:24) 6. Rock Zone (3:17) 7. Lorelei (4:31) 8. Turn You On (4:25) 9. Let's Rock (3:21) 10. SLY (5:15) 11. Spirit of Rock (3:43) 12. The Best Is Yet to Come (4:34) 13. Thunder and Lightning (Bonusz)
Értékelés

Nehéz dolga van az egyszeri kritikusnak, ha egy olyan együttes utolsó lemezéről kell í­rnia, amely munkásságával meghatározó alakjává vált az egyetemes hard rock/heavy metal univerzumnak, egyes szerzeményeit pedig többen ismerik a világon, mint a Káma Szútrát. Hiába a megkövetelt kritikusi objektivitás, a Scorpions esetében nem lehet pusztán önmagában értékelni a búcsúlemezt: az "asztalra rakott" életmű egyszerűen megköveteli a Scorpa aura fényének kritikusi szí­vbe való beengedését, ráadásul egy olyan személyébe, akinek rockzenei attitűdjét igencsak meghatározta a csapat munkássága. Adva van tehát az az együttes, mely pályája folyamán végigjárta a hard rock számos szegmensét: a pszichedelikus rafinériáktól az arénabombasztokig, a heavy metaltól a sampleres, majd akusztikus hangulatú koncepciós rockig, s ha nem is sikerült mindenhol korszakos műveket alkotnia, még a gyengébb eresztések is toboroztak maguknak annyi hí­vőt, amennyivel egy másik együttes aranylemezek tömegeit termelhette volna ki. A Scorpa történetével azonban nem igazán akarok a kritika keretein belül foglalkozni, akik olvassák a sorokat, azok valószí­nűleg tisztában is vannak a több mint 30 év történéseivel: mindenkinek megvannak a kedvenc albumai, melyekkel hiába is szállnék állásfoglalásommal vitába, értelmetlen lenne az erényeket és a gyengébb pontokat összehasonlí­tva ezt vagy azt a lemezt kiemelni. Abban azonban általában egyetért a nagy többség, hogy az együttes legnagyobb sikereit 1978 és 1992 között érte el - gyors számolással ez bizony 14 év. Nem tudom, hogy van-e még a világon öt olyan együttes, mely ilyen hosszú ideig volt képes az éra meghatározó alakjaként alkotni, s akkor még nem emlí­tem az ezt megelőző, és ezt követő évek káprázatos gyöngyszemeit, az In Trance-től a heavy metal alapvetés Face The Heat-ig. Jóllehet, az "újkori Scorpát" jelentő utolsó három albumnál volt némi fanyalgás, ám a belassult, kissé megfontoltabb, dallamorientált megközelí­tés nekem ugyanolyan szimpatikus volt, mint az aranykor energikus arénavilága. Ennek ellenére a záró akkordot - előre kiszámí­thatóan - a már emlí­tett csúcskorszak profiljára hangolták, az, hogy kissé patikaszagú lett a dolog vége, ne rettentsen el senkit. Mérlegen adagolva kapjuk az együtténekeltetős, magával ragadó indulókat, és a szí­vhez szóló lí­rai szerzeményeket - bár itt az a bizonyos mérleg kissé túlporciózta a könnyfakasztó balladákat -, de az arányok szubjektí­v megí­télésén kí­vül igazán nincs mibe belekötnöm. Hogy nincs korszakos, meghatározó himnusz? Szánja kánya, amí­g olyan impulzí­v, modern hatásokat sem nélkülöző méregadagokat kapunk, mint a nyitó hármas, addig az sem rázhatja dühösen a fejét, akinek a csapatot a Rock You Like A Hurricane, vagy a Rhythm of Love jelenti, s megmondom őszintén, nekem a Wind of Change cukormáza sem hiányzik. A Lolerei, vagy Tarja Turunent is csatasorba állí­tó The Good Die Young persze orbitális sláger lehetett volna a nyolcvanas években, de én megvallom őszintén, jobban szeretem a No Limit képviselte heavy rockot, mely esszenciálisan hordozza a Scorpa dallamjegyeket, visszarepí­tve kicsit (kicsit? 20 évet) az időben, a nosztalgia elbűvölő érzésével ajándékozva meg a kritikust. Természetesen az együttes minden korszakát felelevení­tő album nem születhetett - ahhoz túlságosan szeretni kellene az eklektikát -, ám úgy érzem, a választás a fentebb leí­rtak szellemében a számtalan fennálló lehetőség közül a legjobbnak bizonyult. A zenészek hozták az elvárt szí­nvonalat, elképesztő, hogy Meine hangja szinte semmit nem kopott az évek folyamán, s a már emlí­tett rutin mellett a görcsmentesség az, ami még ebben a kitüntető helyzetben is megnyilvánulva mutatja az igazi tehetséget. (Persze szőhetünk irreális álmokat, hogy talán egy-egy dal erejéig meg lehetett volna idézni a korábbi, meghatározó bandatagokat is, de... és itt a pontok helyébe mindenki képzelje oda a neki leginkább tetsző magyarázatot.)

Pontszám: 8