Armored Saint: La Raza

írta garael | 2010.03.24.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Metal Blade

Weblap: http://www.myspace.com/armoredsaint1

Stílus: US power metal

Származás: USA

 

Zenészek
John Bush - ének Jeff Duncan - gitár Phil Sandoval - gitár Joey Vera - basszusgitár Gonzo Sandoval - dob
Dalcímek
01. Loose Cannon 02. Head On 03. Left Hook From Right Field 04. Get Off the Fence 05. Chilled 06. La Raza 07. Black Feet 08. Little Monkey 09. Blues 10. Bandit Country
Értékelés

Az Armored Saint az underground undergroundjában volt képes ikonná válni: a nyolcvanas években a Jag Panzer és a Vicious Rumors mellett ők alkották az american power metal azon prototípusát, mely érezhetően az európai metal szikárabb vonulatából merített – talán ez is az oka annak, hogy a nagy dobás, legalábbis egy-két kocka erejéig, inkább a thrash vonalból induló Metal Church-nek sikerült.

Az Armored Saint nem is bírta sokáig a csatát: a viszonylagos érdektelenség páncélökle végzetes lyukat ütött a vértezeten, melyen csak az énekes lelke tudott kiszökni – igaz, ami igaz, újabb manifesztációjában az Anthrax erejével volt képes időleges örömbénulásokat okozni a fanok rappelő lelkében. 2000-ben a csapat három klasszikus albummal a háta mögött megpróbálkozott ugyan az újrafegyverkezéssel, de akkorra már még azok az utódbandák sem tudtak nagyobb tömegeket mozgásba hozni, akik akarva-akaratlanul is tisztelettel adóztak a valamikori szentek oltára előtt. Ennek ellenére – mivel az ízlésemnek megfelelően az Anthrax a vassaruját sem tudta megkötni a power metal legendának – mindig bíztam benne, hogy lesz még feltámadás, s hát milyen szent az, amely 10 évenként legalább egyszer nem osztja áldásait a jónépre?

Imáim meghallgatásra találtak, s a metal paradicsomból megérkezett az új album: a furcsa, spanyol cím akár szimbóluma is lehetne a csapat életútjának (a szó jelentése többek között életpálya), s jóllehet, voltak már erősebb pillanatai is a zenészeknek, összegzésként mindenképpen megállja a helyét. Az indítás rögtön hadrendbe is állítja a power fan csapatokat: a kezdő hármas igazi, vérbő, az amerikai heavy metal legszívhezszólóbb momentumait idéző trióval örvendeztet meg bennünket, s itt az erőt nem a sebesség – mint mondtam, Joey Veraék nem a thrash oldaláról közelítették meg a metalt , hanem a húzós, klasszikus, békebeli gőzmozdony módjára pöfögő riffek, és Bush még mindig szuggesztív hangorkánja szolgáltatja. Kicsit féltem az elején, hogy az énekes Anthraxes szóköpködése majd ide is befészkeli magát – szerencsére a dallamtémáknál csak a felvezetés idézi egy-egy pillanatra a rappelős ritmikát, a már említett etap után pedig – az album lecsendesedésével – teljesen el is tűnik. A folytatás a zeneelemzőknek igazi csemegét szolgáltathat az amerikai és európai metal fejlődési irányait meghatározó ősforrások kutatásában: a pszichedelikus, bluesos elemek jelenléte azt a szerepet tölti be Bushék zenéjében, mint a kontinentális metalban a klasszikus, illetve folk és műzene. Persze, ne gondoljon senki arra, hogy az Armored Saint progresszív rock-bluesra váltott: az együttes zenéjében mindig is ott voltak azok az elemek, melyek most talán – a zenészek korából következően – jobban előtérbe kerültek. A túrós power átgondoltabb, néha szinte latinos – nomen est omen -, vagy bluesos futamokra vált, melyben ott leledzik ugyan a metal tömörsége, de ugyanúgy fellelhetőek a fémzene ősaspektusai is. Az említett momentumok által a dalok egy részét belengi valami finom kis progresszív jelleg is, már ha az ízes, átgondolt, intelligens gitárszólók annak számítanak – és hát egyfajta zenei eufémizmus is lenne egy ilyen acélfém csapatra a progresszív jelzőt ráakasztani. Az Armored Saint igazából megmaradt annak, ami mindig is volt, s ha az izomból adtak is le valamennyit, az elveszett erőt mindenképpen pótolja a rutin és a tapasztalatból adódó rafinéria.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások