Dark Tranquillity: We Are The Void

írta Tomka | 2010.03.22.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.darktranquillity.com

Stílus: melodikus death metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Mikael Stanne - ének Niklas Sundin - gitár Martin Henriksson - gitár Daniel Antonsson - basszusgitár Martin Brändström - billentyű, elektronika Anders Jivarp - dob
Dalcímek
1. Shadow in Our Blood 03:46 2. Dream Oblivion 03:48 3. The Fatalist 04:32 4. In My Absence 04:47 5. The Grandest Accusation 04:55 6. At the Point of Ignition 03:52 7. Her Silent Language 03:33 8. Arkhangelsk 03:56 9. I Am the Void 04:00 10. Surface the Infinite 03:50 11. Iridium 06:43
Értékelés

A káosz kopogtat az ajtómon. Beinvitálom, hellyel kí­nálom. Kimért, udvarias - láthatóan rendbe szedte magát legutóbbi látogatása óta. Mély csendesség ül a szemeiben. Talán fáradt; - gondolom, hiszen már majdnem húsz éve őrli az agresszió fogaskerekeit. Talán most kedvére teszek, kiszolgálom; - gondolja, ha már minden alkalommal ilyen kedves házigazda, és már pattan is fel, zenével szolgál, kávéval, frissí­tővel. Mesét í­gér, magabiztosan, a szokásosat. Egykor újí­tó volt, lángelme - meg is látszik érdes ujjain, sokat dolgozott kezek -, ma már a piacon is sikeres formuláját ismételgeti. Az innováció is formalizmussá válhat, í­gy okoskodik, és valahol igaza van. Így megy ez, bólogatunk egyetértésben, némi halvány, átfutó fájással a mellkas tájékán. Talán a legjobbak is megfakulnak? Magányáról beszél, kitolva azt az időt, amikor elő kell rukkolnia a megí­gért, megszokott performansszal. Ez a szokás, ő bejön, én meghallgatom. Nem szólok semmit, csak hallgatom. Csendes egyetértés, pár pillantással, baráti öleléssel. Elhagyták a barátai, más istenekért, meséli. Álmot látott: a lángoló termőföld csodájára járt mindenki, amin volt barátai közös erővel dolgoznak manapság. Fikció, barátom - mondom, abban mindig is nagyon jó voltál - mondom, ne okozz magadnak több fájdalmat. Nem válaszol, csak belekezd. Misztikus felütés. Árnyék a vérünkben, ez a cí­me, pusmogja a fülembe, majd belekezd eksztatikus előadásába. Képek, zene, és szöveg kollázsa; hangulatmágia. Volt legalábbis egykor - most, úgy látszik, nem veszi észre, hogy ezt már előadta pár évvel ezelőtt. Persze, más köntösben - ez most dallamosabb, gondolom - ez tiszta Karakter - mondom, egy korábbi alkotására utalva, majd szégyenkezve süppedek vissza a székbe, amiért belerondí­tottam "szemétdombi" táncába. Meg is haragszik, szaggatott táncba kezd, kissé elektronikus alapokra. Már régóta divat, de ő már azelőtt kí­sérletezgetett ezzel. Ami azt illeti, mindig is kí­sérletezgetett. Örök nyughatatlan, markáns profillal - láttam róla egy régi képet; arcélén összemosódtak a düh, a fájdalom érzései és útkeresésének fáradtsága. Ugyanebben a vonalban folytatja, a fatalistáról regél. Most már szomorúsággal eltelve, megpendí­tett húrjai a szükségszerűség kí­nját sí­rják, a szám-fragmentum csúcspontja látogatása során először taglóz le azzal a megfejthetetlen erővel, ami mindig is lenyűgözött benne. Pedig semmi újat nem csinál, már egy jó ideje. Néha bekeményí­t, néha meglágyul, az agresszió ár-apályaival kápráztatva el a szememet. Nem nélkülözi az öniróniát sem: saját hiányáról énekel, talán arról, aki annak idején sokak számára nyitott meg új utakat, tudatmódosí­tás nélkül. Ő csak a hangulattal manipulál, és érzelmeket facsar ki, végletesen, töviről hegyire. Hiányzik a saját életéből, súgja, mézédesen, csalogatóan, hogy ne haragudjunk rá ezért. Egy pillanatra fellángol bennem az indulat, hogy de hát ezt már tí­z éve...!, de aztán mégse, hagyjuk; ez lett volna a legnagyobb vádam, ám ő meglátva ezt, saját szájára veszi, miközben bódí­tó dallamfelhőt bocsájt ki magából. Ha te a szomorúság szigete vagy, én a dühöngő tenger leszek - ordí­tja, az ember az élet temetője, - régi igazság régi-új köntösben, sebaj - gondolom: szeretlek, még ha bohóckodsz is, aztán megtörténik: dalra fakad, énekel, elringat, altatót játszik, - elvágyódom: gondolja -, elvágyódom - érzem. Gyújtóponthoz értünk: kommersz vagy - mondom, de közben szí­ven vág a jó öreg megkövült csend-érzet, és hagyom, hogy átdübörögjön rajtam, körbe-körbe. Rekedten fröcsög, kétségbeesésében ördöggé változik, szarvakat növeszt, hogy aztán szörnyetegként szenvedjen a szépség értetlensége láttán, ahogy néma nyelven beszél hozzá. Nem szégyelli dallamosra venni a figurát, és megidézni a gótika szellemét, ahogy anno a szenvedés koronájában tette, elborult melankóliájában újfent mesterművet alkotva. Gyorsan iszkol is el az elmúlásában gyönyörűséges emlékek elől, a sötét városba - a pokol bejárata mondják, arkangyalok lakják, monumentális formák, egy hegy lábánál, ködbe-párába burkolózva. Új utakon járunk - távolról kopácsolás hallatszik, fekete fémfeldolgozó üzem működik errefelé, de barátom nem akar bemenni, csak vendégségben vagyunk, idegen területen; a köd mégis felveszi a formáját, ahogy elhalad benne, átformálva környezetét. Egyéniségével mindig is lenyűgözött, ám ő nem akar maradni, visszaugrunk őshazájába, én vagyok az üresség - ordí­tja, hát nem érted, fájok - gondolja, a kapuknál emlékezve meg hamar eltávozott ikertestvéréről. Gyors ingadozás, de legalább jó látni, ahogy adózik a régi idők tiszteletének, méghozzá olyan vehemenciával, mint fiatalkorában. Bele is zuhan a végtelenbe, mégis ott folytatja, ahol abbahagyta; megint öreg húrokat penget, majd himnuszt zeng, a meteorokból származó irí­diumról, eme örök idegenről, ritkaságról, sorstársáról. Hipnózisba ringat, lassan bomlasztja ki magát, érzi ő is - én is -, hogy ez a vége; felnyitja a szí­vét, hogy még egy utolsó pillantást vessek belé, helye üres, rajta csak egy felirat: in tranquilo veritas. Elhallgat, mereng. Magába zárkózik, mázsás pillantását rajtam nyugtatja, mégse figyel. Előadásod, hmm, konzisztensebb, kevesebb a stí­luseklektika az egyes részletekben, elhagytad az absztrakciót, közérthető vagy, mintha csak szeretetkényszer áradna belőled, - buggyanna ki belőlem, ha merném, vagy ha lenne értelme. Ilyenkor már nem kommunikálunk, ami megtörtént, az meg, változtatni rajta nem... hiába, - gondolom, és csendben kikí­sérem; ...visszavárlak, az álmomba.

Pontszám: 8