Charred Walls Of The Damned: Charred Walls Of The Damned

írta Mike | 2010.03.20.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: http://www.myspace.com/charredwallsofthedamned

Stílus: power/thrash

Származás: USA (New York)

 

Zenészek
Tim "Ripper" Owens - ének (Beyond Fear, Yngwie J. Malmsteen, Judas Priest, Iced Earth etc.) Jason Suecof - gitár Steve DiGiorgio - basszusgitár (Vintersorg, Testament, Iced Earth, Sebastian Bach & Friends, Control Denied, Death etc.) Richard Christy - dobok (Death, Control Denied, Demons & Wizards, Iced Earth etc.)
Dalcímek
1. Ghost Town (4:56) 2. From The Abyss (4:25) 3. Creating Our Machine (2:53) 4. Blood On Wood (3:26) 5. In A World So Cruel (3:31) 6. Manifestations (3:06) 7. Voices Within The Walls (3:48) 8. The Darkest Eyes (3:37) 9. Fear In The Sky (5:42)
Értékelés

Néha nem értem ezt a világot. Itt van például Tim 'Ripper' Owens, aki a rock szí­ntér egyik legnagyobb énekes-zsenije, ám 43 éves kora ellenére tulajdonképpen még nem volt egyetlen olyan zenekara sem, ahol istenigazából otthon érezhette volna magát - hosszabb ideig legalábbis. Az életpályája változatos ugyan, de rapszodikus is egyben: bemutatkozás a Winter's Bane élén a kilencvenes évek közepén (ez egy korongot eredményezett), 5-6 év és két album a Judas Priesttel, 4 év és ugyancsak két lemez az Iced Earth énekeseként, aztán egy kis Beyond Fear-kitérő (1 CD), a sokat vitatott Yngwie Malmsteen-kooperáció (szintén 1 CD), no, és hobbi gyanánt egy kis klubbulizás a Hail! nevű supergrouppal. Malmsteent pedig épp annak a fazonnak ismerjük, aki az ego-brigádjában úgy váltogatja az énekeseket, mint a gatyáit, tehát - minden bizonnyal - maximum még a következő Yngwie-szólóanyagon hallhatjuk Timet, aztán kalap, kabát. (Megsúgom, bánná a fene, Owens hangja valahogy nem igazán "kompatibilis" a neoklasszikus virga-metállal, pláne ha az rém rosszul van keverve.) Szóval Ripperünk nyugodtan kezet foghat a másik hangszálmágussal, Jorn Landéval, aki talán még nála is nagyobb vándormadár... Mindezzel nem azt mondom, hogy elkallód(ná)nak ezek a páratlan tehetségek, de tetszik, nem tetszik, í­gy inkább szorgos "bérmunkásoknak" tűnnek, semmint kivételes művészeknek. Tim életútjának újabb, jelenlegi fejezete az amerikai Charred Walls Of The Damned formáció. Először a Ghost Town cí­mű dal klipjével találkoztam, s ahogy hallgattam ezt a briliáns témát, a fejemben rögvest összeállt az év végi toplistám, amelynek trónjára máris megelőlegeztem a CWOTD névadó debüt-albumát. Amikor aztán kézhez kaptam a teljes nagylemezt, rávetettem magam, mint kiéhezett farkas a ropogós ugrifülesre, alaposan végighallgattam mind a kilenc tételt, szépen lecsillapodtam, s a rajongásom is alábbhagyott egy cseppet. No, nem arról van szó, hogy korai volt az öröm, és összességében mégiscsak csalódást keltő anyag született (korántsem!), csupán túlfűtött lelkesedésem tompult egy kicsit azáltal, hogy megismerkedtem a mű egészével. De Ripperen kí­vül tulajdonképpen kik is alkotják ezt az - ez idáig - ismeretlen bandát? Richard Christy dobos zseni az elkövető; miután 2004-ben kilépett (kiléptették?) az Iced Earth-ből, egy időre maga mögött hagyta a zenészlétet, és felcsapott komikusnak a nagy Howard Stern műsorába, de hamar elkezdett viszketni a tenyere, nem bí­rta sokáig a metalböjtöt. Nem csoda, aki korábban olyan technikás csapatokban püfölte a bőröket, mint a Death vagy a Control Denied, az csakis zenefanatikus lehet, egy fanatikus pedig nem tud tétlenül ücsörögni. Emberünk nem is ült a babérjain, hanem összehí­vta cimboráit, Jason Suecof gitárost (aki egyébiránt elismert producer), a kismillió bandában megfordult Steve DiGiorgio bőgővarázslót, és ugye Rippert, közös gyermeküket pedig a szép nevű "A Kárhozottak Elszenesedett Falai"-ra keresztelték. (Gyaní­tom, hogy ez a projekt sem lesz hosszú életű, de ne legyen igazam.) És hogy miféle muzsikát tálalnak elénk a mesterek? Az album méregerős power metalt rejt, de ahogy azt az illusztris névsor alapján sejteni lehetett, nem az epikus-heroikus "sárkány vs. lovag-vonal" felől közelí­tenek: itt bizony komplex, sűrűszövésű, nemegyszer thrash-be hajló energiabombákat kapunk, szám szerint kilencet. A néhai Control Denied jó összehasonlí­tási alap lehet (ha már Christy-ről és DiGiorgio-ról beszélünk), noha a CWOTD zenéje lényegesen közérthetőbb, azazhogy kevésbé összetett, tömény és nyakatekert, mint amaz. Például a fentebb már méltatott albumnyitó Ghost Town egy laza death metalos blastbeattel indí­t, ami aztán beletorkollik egy gyilkos gitárszólókkal és majdhogynem AOR-os (!) kórusvokálokkal tarkí­tott hagyományos power slágerbe. Slágert í­rtam, azonban senki ne várjon azonnal ható, fülbemászó refréneket és dúdolható szólókat, mert nem ezek jellemzőek. Sőt, megkockáztatom, a lemez - talán - egyetlen fogyatékossága éppen abban rejlik, hogy többszöri meghallgatás után is összemosódnak kissé a számok, a - máskülönben ragyogó - zenei témák és Ripper énekdallamai nem mindig adnak kellő fogódzkodót, nem ragadnak úgy a hallójáratba, illetve nem olyan karakteresek, mint teszem azt a kvázi-rokon Nevermore esetében. Félve í­rtam le, hogy nem karakteresek, mert nem kizárt, hogy az anyag egyszer csak megadja magát, csupán még több elmélyülést és törődést igényel. Mindenesetre nagyon tetszik az album, kezdve a Creating Our Machine Iced Earth-í­zű power metaljától a lassan őrlő, elképesztő dallamokkal operáló In A World So Cruel-on át a késői Death-hatásokat mutató, progresszí­vebb Fear In The Sky zárótételig bezárólag. A roppant masszí­v és sodró lendületű Manifestations blastbeattel felturbózott refrénjében például egy óriási, nagy í­vű dallamot énekel Tim, amellett, hogy a védjegyszerű sikolyok sem maradnak el, de a The Darkest Eyes talán még ennél is súlyosabb: ebben a váltásokkal teli zúzdában éppúgy felüti fejét a death metalos komplexitás, mint a hagyományos, hősies heavy metal szellemiség a refrénben. Nagyszerű album született tehát, legfeljebb az átlag 3-4 perces számokat találom kissé kurtának olykor, hiszen az alig több mint félórányi játékidő igencsak soványka, ebből a muzsikából még 45 perc is kevés lenne. Legszí­vesebben kilencessel jutalmaznám, ám a nyolc és felet most reálisabbnak tartom. Ripper pedig a lelkét is kiénekli a dalokban, de hát régóta tudjuk már, mekkora hanggal áldotta meg őt az ég; és nem hagyhatom szó nélkül, hogy sokkal inkább illik ebbe a környezetbe, mint Malmsteen mellé. Ez már azonban az ő dolga. Ahogy az meg az enyém, hogy rongyosra hallgassam ezt a remek kis lemezt! (A béna borí­tó készí­tője pedig monnyon le!)

Pontszám: 8.5