Jorn: The Duke

írta garael | 2006.03.16.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.jornlande.com

Stílus: hard rock

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Jorn Lande - ének Jörn Viggo Lofstad - gitár Tore Moren - gitár Morty Black - basszusgitár Willy Bendiksen - dob
Dalcímek
1. We Brought The Angels Down 2. Blacksong 3. Stormcrow 4. End Of Time 5. Duke Of Love 6. Burning Chains 7. After The Dying 8. Midnight Madness 9. Are You Ready (Thin Lizzy cover) 10. Starfire (2005 version) 11. Noose (Japan only)
Értékelés

Miután magyar oldalakon több, nem éppen pozití­v kicsengésű kritikát olvastam Jorn - The Duke c. albumáról, az énekes nagy rajongója lévén szinte kötelességemnek éreztem, hogy olyan ismertetőt í­rjak az új anyagról, amitől a rajongók kedvet kapnak a lemezvásárláshoz. Ezt különösképpen azért teszem, mert az "Out To Every Nation" megjelenése óta a gitáros, Jörn Viggo Lofstad (Pagan's Mind) is nagy kedvencemmé vált. De először nem igazán ment. Viszont annyira akartam szeretni ezt az albumot, hogy rá kellett jönnöm a megoldásra. Szóval: nem szabad az első egy-két alkalom után feladni és bármilyen következtetést levonni. Újra és újra meg kell hallgatni, lehetőleg a hangerőt csumára tekerve! Számtalan interjúban olvasható, hogy Jorn-ra a régi klasszikus rockzenekarok voltak hatással, úgymint Deep Purple, Whitesnake, Dio stb., mégis több stí­lusban kipróbálja magát. A Vagabond, az Ark, a Masterplan zenekarokkal és az Allen/Lande projekttel is más és más műfajok kedvelőit örvendeztette meg. A 2003-as Lande-Lofstad találkozás óta viszont Jorn a szólólemezein mindinkább visszafordul a klasszikus rockzenéhez. Mí­g a 2004-ben kiadott "Out To Every Nation"-ön még több progresszí­v elem hallható, addig a "The Duke" egy hamisí­tatlan rocklemez próbál lenni. Elsősorban a Whitesnake hatás a legdominánsabb, mai hangzással, néhol norvég érzésvilággal, és - ha a legapróbb momentumokat is figyelembe vesszük - Zep és Sabbath szí­nesí­téssel. De, ha tovább gördí­tjük a fonalat, megemlí­thetünk egy olyan zenészt is, akinek zenei irányvonalának kialakulásához az előbb felsoroltak szintén meghatározó szerepet játszottak. Ő pedig nem más, mint Doug Aldrich és egykori bandája, a Burning Rain. Tehát lassan körvonalozódnak előttünk a nóták, elárulom, hogy a sound is rendben van és Jorn sem okoz csalódást, hozza a formáját. A továbbiakban felmerül kérdés, kinek milyen elvárásai vannak egy ilyen stí­lusú lemeztől. Nekem például ez a muzsika egyszerű. Ez leginkább a nóták témáiban és a riffekben nyilvánul meg. De a gitárszólók még mindig különlegessé tehetnék a szerzeményeket, de ezt is csak imitt-amott fedezhetjük fel. Mi a gond? Ebben a műfajban, ezt a zenét, egy ének-gitár-bőgő-dob felállásban - bármennyire egy kitűnő énekessel állunk szemben - a gitáros tudja igazán változatossá tenni a riffjeivel, szólóival. Itt viszont kettő, más-más kvalitással rendelkező gitáros szerepel, és ezt tartom a lemez legnagyobb hibájának. Nem szeretnék elfogult lenni Jörn Viggo Lofstad-dal, de nem hagyják kiteljesedni. Gondoljunk csak bele! Egy 30-40 másodperces szólón 2 embernek kell osztoznia. (A The Mob albumon, a "Never Get Enough"-ban Reb Beach 1.5 percig nyomja. Egyedül!) Pedig nem kellene ezt a srácot visszafogni, mert egyre jobb és jobb. Mennyivel tud "többet" Jörn Viggo, mint a másik gitáros, Tore Moren? Talán a legjobb példa a 7. track, az "After The Dying". Moren-é kezdés, majd Viggo folytatja. Méltó befejezése a szólónak ahogy blues-os í­zű játékával "megrázza" az utolsó pár hangot. De azért vannak szép pillanatok, mint például a "Stormcrow" vagy a Thin Lizzy feldolgozás, az "Are You Ready", ami szerintem szabályosan feldobja az albumot. Mindezek ellenére természetesen megértem és tiszteletben tartom Jorn elképzeléseit, koncepcióját. Célja a 70-es évek felidézése volt, ezért a két gitáros, a nyers hangzás és a direktebb szerzői munka. De engem a 80-as évek zenéje érintett meg és a 87-es Whitesnake hatott rám a leginkább, amikor John Sykes egymaga olyan szólókat í­rt, hogy azok azóta is tanulmánynak nevezhetők. Nemhiába játsza a koncerteken Doug Aldrich egyiket-másikat hangról hangra ugyanúgy, vagy Zakk Wylde kedvenc szólójaként a Sykes-féle "Crying In The Rain"-t szokta emlegetni.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások