Jorn: The Duke
írta garael | 2006.03.16.
Megjelenés: 2006
Kiadó: AFM Records
Weblap: www.jornlande.com
Stílus: hard rock
Származás: Norvégia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Miután magyar oldalakon több, nem éppen pozitív kicsengésű kritikát olvastam Jorn - The Duke c. albumáról, az énekes nagy rajongója lévén szinte kötelességemnek éreztem, hogy olyan ismertetőt írjak az új anyagról, amitől a rajongók kedvet kapnak a lemezvásárláshoz. Ezt különösképpen azért teszem, mert az "Out To Every Nation" megjelenése óta a gitáros, Jörn Viggo Lofstad (Pagan's Mind) is nagy kedvencemmé vált. De először nem igazán ment. Viszont annyira akartam szeretni ezt az albumot, hogy rá kellett jönnöm a megoldásra. Szóval: nem szabad az első egy-két alkalom után feladni és bármilyen következtetést levonni. Újra és újra meg kell hallgatni, lehetőleg a hangerőt csumára tekerve! Számtalan interjúban olvasható, hogy Jorn-ra a régi klasszikus rockzenekarok voltak hatással, úgymint Deep Purple, Whitesnake, Dio stb., mégis több stílusban kipróbálja magát. A Vagabond, az Ark, a Masterplan zenekarokkal és az Allen/Lande projekttel is más és más műfajok kedvelőit örvendeztette meg. A 2003-as Lande-Lofstad találkozás óta viszont Jorn a szólólemezein mindinkább visszafordul a klasszikus rockzenéhez. Míg a 2004-ben kiadott "Out To Every Nation"-ön még több progresszív elem hallható, addig a "The Duke" egy hamisítatlan rocklemez próbál lenni. Elsősorban a Whitesnake hatás a legdominánsabb, mai hangzással, néhol norvég érzésvilággal, és - ha a legapróbb momentumokat is figyelembe vesszük - Zep és Sabbath színesítéssel. De, ha tovább gördítjük a fonalat, megemlíthetünk egy olyan zenészt is, akinek zenei irányvonalának kialakulásához az előbb felsoroltak szintén meghatározó szerepet játszottak. Ő pedig nem más, mint Doug Aldrich és egykori bandája, a Burning Rain. Tehát lassan körvonalozódnak előttünk a nóták, elárulom, hogy a sound is rendben van és Jorn sem okoz csalódást, hozza a formáját. A továbbiakban felmerül kérdés, kinek milyen elvárásai vannak egy ilyen stílusú lemeztől. Nekem például ez a muzsika egyszerű. Ez leginkább a nóták témáiban és a riffekben nyilvánul meg. De a gitárszólók még mindig különlegessé tehetnék a szerzeményeket, de ezt is csak imitt-amott fedezhetjük fel. Mi a gond? Ebben a műfajban, ezt a zenét, egy ének-gitár-bőgő-dob felállásban - bármennyire egy kitűnő énekessel állunk szemben - a gitáros tudja igazán változatossá tenni a riffjeivel, szólóival. Itt viszont kettő, más-más kvalitással rendelkező gitáros szerepel, és ezt tartom a lemez legnagyobb hibájának. Nem szeretnék elfogult lenni Jörn Viggo Lofstad-dal, de nem hagyják kiteljesedni. Gondoljunk csak bele! Egy 30-40 másodperces szólón 2 embernek kell osztoznia. (A The Mob albumon, a "Never Get Enough"-ban Reb Beach 1.5 percig nyomja. Egyedül!) Pedig nem kellene ezt a srácot visszafogni, mert egyre jobb és jobb. Mennyivel tud "többet" Jörn Viggo, mint a másik gitáros, Tore Moren? Talán a legjobb példa a 7. track, az "After The Dying". Moren-é kezdés, majd Viggo folytatja. Méltó befejezése a szólónak ahogy blues-os ízű játékával "megrázza" az utolsó pár hangot. De azért vannak szép pillanatok, mint például a "Stormcrow" vagy a Thin Lizzy feldolgozás, az "Are You Ready", ami szerintem szabályosan feldobja az albumot. Mindezek ellenére természetesen megértem és tiszteletben tartom Jorn elképzeléseit, koncepcióját. Célja a 70-es évek felidézése volt, ezért a két gitáros, a nyers hangzás és a direktebb szerzői munka. De engem a 80-as évek zenéje érintett meg és a 87-es Whitesnake hatott rám a leginkább, amikor John Sykes egymaga olyan szólókat írt, hogy azok azóta is tanulmánynak nevezhetők. Nemhiába játsza a koncerteken Doug Aldrich egyiket-másikat hangról hangra ugyanúgy, vagy Zakk Wylde kedvenc szólójaként a Sykes-féle "Crying In The Rain"-t szokta emlegetni.
Legutóbbi hozzászólások