Freedom Call: Legend of the Shadowking
írta Mike | 2010.02.25.
Megjelenés: 2010
Kiadó: SPV/Steamhammer
Weblap: http://www.freedom-call.net
Stílus: heavy-speed-dark-goth-pop-glam-hard rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Hölgyeim és Uraim, íme a Hónap Réme! Persze, persze, gyorsan hozzá is teszem, hogy számomra, mert ugye csakis a szubjektív értékítélet a politikailag korrekt. Aki oda meg vissza van a Freedom Call idei termésétől, az inkább ne is folytassa az olvasást, mert én bizony jól elveszem az életkedvét. Nem, egyáltalán nem vagyok tréfás hangulatban, nekem egy kínvallatással ért fel a Shadowking végighallgatása, akarom mondani végigszenvedése. Mondom ezt egy FC-rajongó búskomor csalódottságával: az első két lemez (Stairway To Fairyland és Crystal Empire) ugyanis nagy kedvenc, sőt megkockáztatom, hogy némelyik dal a melodikus/szimfonikus speed metal esszenciája, s még a harmadik soralbum, a kissé fakóbb, megfáradtabb Eternity is egészen remek zenét rejt. Utána azonban eltörhetett valami, mert ezek a derék germán legények az ezt követő két anyaggal rendre alászálltak a muzikális infernóba, és a futószalagon legyártott, kommersz nyál-popmetal villásfarkú ördögével kötöttek szövetséget, elég csak a Hunting High And Low című számra gondolni (igen, az!), amelynél nagyobb nyúlás szerintem még nem esett meg a könnyűzenében. A helyzet pedig most sem jobb, legfeljebb egy árva tücsökfasznyival: míg az előző két produktum számomra teljesen érdektelen nótákkal volt kitömve, addig a Shadowkingen elvétve találok egy-egy említésre méltóbb momentumot. Igaz, ez vajmi kevés, és nem hinném, hogy valaha még egyszer meghallgatom. Amiatt már régóta nem sírok, hogy a dalcímek, -szövegek mennyire ordítanak a fantáziátlanságtól, egy idő után az ember már nem vár csodát, de hogy ilyen szinten kifogytak a zenei ötletekből, az félelmetes! Több ízben ugyanazokat az elemeket, sablonokat hallom vissza, amelyeket már ellőttek korábban ők, meg sokan mások; és a kérdés úgy kikívánkozik, akár alienbébi a mellkasból: ha ennyire nincs mit mondani, nem volna-e jobb elnézést kérni és letenni a lantot, minthogy önmagunkból csinálunk lendkerekes majmot? A Shadowking egy rutinból összerántott, csuklóból kirázott lemez, semmi több. Bár a manowaros harci kórussal (és elcsépelt szintetizátordallammal) indító Out Of The Ruins jóleső speed vágtája és queenes kórusai felcsillantják a reményt, a folytatás azonban hamar pofán tossza az embert, és rádöbbenti, hogy az innovációt ne itt keresse. Mert a szokatlanul hard rockos beütésű Thunder God refrénje rendkívül banális, a végére biggyesztett bugyuta hangeffektről nem is beszélve; mert a galoppozó Tears Of Babylon szintitémája ezerszer lerágott csont, a "Babylon, Babylon - o-o-oooh" kórus pedig olyan kínos, hogy én pirulok bele; mert a Merlin - Legend Of The Past verzedallama roppant gyermeteg - és sorolhatnám napestig, ha volna kedvem. De nincs. A Shadowkingnek tulajdonképpen két mélypontja van. Az első az album középtájékán ordít vastagon, méghozzá az Under The Spell Of The Moon/Dark Obsession/The Darkness büntetőtrió képében: itt csélcsap Freedom Call-ék hirtelen stílust váltanak, előkerülnek a véregyszerű dark/gothic panelek, mert azt gondolják, nekik is biztosan jól áll az a popmázas romantikázás, ami a HIM-nek és társainak. Megsúgom, nem áll jól. Ahogy Chris Bay énekesnek sem ez a búsongó mély tónus; az meg már legyen az én bajom, hogy képtelen vagyok megszokni lányosan sipítozó mikiegér-hangját. A Mélypont No 2. a lemez végén tátong, mint a csápos Sarlacc a Tatooine forró homokdűnéjében: a Kingdom Of Madness és az A Percect Day dalpáros teljesen kilóg a sorból, ami önmagában még nem lenne baj, de sajnos idióta módon erőlteti a glam rock slágervonalat - irritálóan ráadásul. Ebbe még az újkori Edguynak is lazán beletört a bicsakja... Ámde nem volna korrekt, ha elhallgatnám a pozitívumokat, melyek kevés számban ugyan, de meglapulnak itt-ott, még ha nagyítóval kell is kutatni utánuk: a Resurrection Day noha nem kiemelkedő, összességében kellemes speed bomba, karakteres, szárnyaló refrénnel, a középtempós, modernebb hangvételű címadó pedig magasan a legjobb szerzemény mindközül, ha lenne még öt ilyen színvonalú szám, én sem kárognék most annyit. És hát az egyébként majdhogynem csapnivaló Under The Spell... rövidke riffje is említésre méltó, más kérdés, hogy mintha egy The Gathering-dalból emelték volna át...
Legutóbbi hozzászólások