Gamma Ray: To The Metal

írta Mike | 2010.02.17.

Megjelenés: 2010

Kiadó: earMUSIC/Edel Germany

Weblap: http://www.gammaray.org

Stílus: heavy/power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Kai Hansen - ének, gitár (1989-) (Helloween, Iron Savior) Henjo Richter - gitár, billentyűk (1997-) (Avantasia, Rampage, Charon) Dirk Schlächter - basszusgitár (1990-, gitár 1990-1997) Dan Zimmermann - dobok (1997-) (Freedom Call, Iron Savior, Lanzer)
Dalcímek
01. Empathy (Hansen) 02. All You Need To Know (Hansen) 03. Time To Live (Richter) 04. To The Metal (Hansen) 05. Rise (Zimmermann) 06. Mother Angel (Hansen) 07. Shine Forever (Schlächter) 08. Deadlands (Hansen) 09. Chasing Shadows (Richter) 10. No Need To Cry (Schlächter) 11. One Life (Hansen) (bónusz) 12. Wannabes (Zimmermann) (bónusz)
Értékelés

"To The Metal!" Egyértelmű a helyzet, nem? Semmi mellébeszélés, semmi avantgardista lilaköd, csak a hitvallás pőre kinyilatkoztatása. Minden tiszteletem a Gamma Ray-é, de ennél azért jobban megerőltethették volna magukat tí­z albummal a tarsolyukban; ráadásul az előzetesen napvilágot látott cí­madó dal és az ahhoz készült klip sem az - khm - innovatí­v törekvés non plus ultrája, hogy finoman fogalmazzak. Kevésbé finoman: kurvára nem tetszik. Sablonos, ötlettelen, ráadásul már megint elsinkófáltak konkrét témákat a mestereiktől; korábban hol a Manowartól "kölcsönöztek" (Heavy Metal Universe), hol meg az Iron Maidentől (Opportunity), most pedig a Judas Priest háza táján ólálkodtak (megjegyzem, nem első í­zben): ezúttal a Metal Gods esett áldozatul enyves kezeiknek. És a borí­tó... Ez a szí­nes pancs maximum a rockerek kannásboros részlegét hozza majd heveny izgalmi állapotba, a többiek csak legyintenek, hogy ugyan már...! (Szinte már érzem a tarkómon, hogy lincshangulatot sodor a szél, s hallom is az ellentábor veszett harsogását: "tetszik, nem tetszik, ők megtehetik mindezeket!" Na persze.) Lehet, hogy a bevezető cinizmusa kissé leárnyékolta a lényeget, pedig nálam amúgy a Gamma Ray régi jó cimbora, valamikor a "Sigh No More" lemez (1991) megjelenésének idején ismertem meg őket. Mivel a Helloween akkor már nagy kedvencem volt, a Gamma Ray hasonszőrű muzsikája is hamar utat talált a kazettás magnómba (hogy elkopott mára ez a szókapcsolat, mi?). A "Land Of The Free/Somewhere Out In Space/Power Plant" triumvirátus áll hozzám a legközelebb (véleményem szerint mindhárom titáni klasszikus!), ám valamennyi korongon megtalálom a magam favoritjait, még ha megkerülhetetlen alapművet 1999 óta nem is készí­tettek. A 2007-es "Land Of The Free II" - mely bár nem volt hibátlan alkotás a helyenként felbukkanó tölteléktémák okán - végre ismét visszakacsintott a számomra kedvesebb drámai-epikus világ felé, í­gy aztán kimondottan optimista rajongással vártam a "To The Metal" lemezt. Majd a fent tárgyalt cí­madó klipszám leplezetlen kliségyűjteménye jól rám ijesztett, és most már tudom, hogy nem véletlenül: az új albumon ugyanis még az elődjénél is több átlagos, sőt mi több, fakószürke nótát találunk. A középtempós Empathy eleje meglehetősen olyan, mintha a Judas Priest "Nostradamus" CD-jét helyeztük volna be a lejátszóba, Kai egész ügyesen megidézi Halfordot, pedig még ő is tudja, hogy hangszál-akrobatikában nincsenek azonos súlycsoportban. Nagyszerű power metal riffekkel operálnak itt, a Priest-hatás végig jelen van, a refrén azonban igencsak jellegtelen, bár koncerten lehet rá nagyokat bólogatni. (7 pont) A folytatásban (All You Need To Know) is ott lapulnak a júdáspapok, de azért ez már tipikus Gamma Ray-féle speed, a visszafogottabb refrénben pedig felbukkan a Legnagyobb Germán Metaltorok, maga Michael Kiske! És persze ettől azonnal felsejlik a Time To Break Free az első "Land Of The Free"-ről. (Kiske Miska jelenléte minden alkalommal megerősí­t abbéli hitemben, hogy nincs igazság ezen a földön, mert ilyen orbitálisan nagy hanggal már réges-rég egy kvázi-sztárzenekar élén kellene ontania a metalhimnuszokat.) (8) A Time To Live igazi bombasláger, annak ellenére tetszik, hogy ezeket a rémegyszerű refréntémákat minden albumon elpufogtatják az I Want Out-tól kezdve a Send Me A Sign-on át a Condemed To Hell-ig bezárólag. Összeakasztjuk a bajszunkat, fiúk. (7) No, és jön a fent már jól kitárgyalt-kifilézett To The Metal, úgyhogy ezt gyorsan át is ugrom, s csak annyit mondok: mélypont. (Ettől függetlenül a kannásborosoknak tetszeni fog, mert a koncerteken nagyon lehet rája félkörí­vben barázdabillegetni.) (5) A Rise végre klasszikus speed metal, kellően agresszí­v és tökös attitűddel, himnikus, szárnyaló kórusrefrénnel, duplázóval meg szélvész szólókkal, ahogy azt kell! Számomra a lemez csúcspontja, még a durván Maiden-nyúlású nyitány ellenére is. Ez most belefér. (10) Menjünk tovább. Hansen úgy gondolta, anélkül nem tehetik rá a koporsófedelet, hogy nem í­r legalább egy kicsit darkos, kicsit gótikus számot, most eljött ennek is az ideje: a Mother Angel egy könnyedebb, szellősebb tétel, tulajdonképpen működik, viszont a verzékben Kai bántóan haloványan énekel. (7,5) A Shine Forever szintén gyors darab, a főnökúr megpróbálja azt, ami mondjuk Ripper Owensnek jól áll, azaz végigsikoltozni a verzéket, de nincs lebőgés, a dal kiváló, noha inkább Freedom Call, mint Gamma Ray. (8,5) Tempósan pattogós a Deadlands, s mí­g a verze meg a bridge tényleg ragyogó, addig a refrén nagyon suta, ötlettelen, lapos. Ebből bizony többet ki lehetett volna hozni. (6) Übergagyi szintitémával indul a speed metalos Chasing Shadows, jóllehet a Henjo Richter-szerzeményekben többnyire meg lehet bí­zni (lásd: The Guardians Of Mankind), a srác pedig itt sem vall szégyent! A szinti-gitárpárbaj különösen kellemetes, ám ezt a refrént egyszer már hallottuk, éppen az ő tollából származó The Winged Horse-ban a "Somewhere..." albumon. (8) Dan Zimmermann dobos az édesapja elvesztésének emlékére í­rta a No Need To Cry cí­mű balladát, de sajnos felemás eredménnyel: helyenként igen ügyetlen, esetlen énekdallamokat adott Kai szájába, ugyanakkor a szirupos-patetikus refrén nem rossz, a szerző által énekelt, Queen-hatású középrész pedig tényleg kitűnő! Szí­vesen meghallgatnék egy teljes nótát Szobaember Dániel tolmácsolásában, mert ez alapján úgy fest, jobb torkú Hansen mesternél is. (7) A két bónusztételből csak a Wannabees-hez volt szerencsém: ez egy középtempós örömködés jópofa riffekkel és felejthető énekkel, olyan kakukktojás-dal, ami valóban csak a margóra fér fel, í­gy a pontozásától is eltekintenék... Ez az album letölthető a PlayNow plus szolgáltatással.

Pontszám: 7.5