Rage: Strings To A Web

írta Kotta | 2010.02.12.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast Records

Weblap: http://www.rage-on.de

Stílus: heavy/power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Peter "Peavy" Wagner - ének, basszusgitár Victor Smolski - gitár, billentyűs hangszerek Andre Hilgers - dob
Dalcímek
01. The Edge Of Darkness 02. Hunter & Prey 03. Into The Light 04. The Beggar's Last Dime 05. Empty Hollow 06. Strings To A Web 07. Fatal Grace 08. Connected 09. Empty Hollow Reprise 10. Saviour Of The Dead 11. Hellgirl 12. Purified 13. Through Ages 14. Tomorrow Never Comes
Értékelés

Most már igen óvatos vagyok, ha arra terelődik a szó, kinek mi a "kedvenc" bandája. Egy időben erre a kérdésre simán rávágtam volna, hogy a Metallica, vagy azt, hogy a Metallica - Queensryche - Malmsteen hármas, de tanultam a múltból: szerencsésebb kiemelkedő lemezekről beszélni, mert a legjobb zenekarnak is lehetnek gyengébb időszakai - korábbi favoritjaimnál ez gyengéden 10-15 évig tartott: amí­g a Metallica a nu metal és a Pantera seggébe dugta a fejét, addig a királynői bandát a grunge fertőzte meg (enyhí­tő körülmény: ők is Seattle-be valók). Még szerencse, hogy Yngwie-t hat ökörrel sem lehet levonszolni a trú metal ösvényéről, "legmerészebb" újí­tása az elmúlt negyedszázadban a kicsit karcosabb hangú Mats Levén leigazolása volt, sajnos, ez sem tartott túl sokáig. Azért, ha egy pisztolyt szegeznének a homlokomhoz, és az életem múlna rajta, benyögnék valamit... Rage. Miért éppen ők? Mert már kialakulása, a Zep és a Rainbow óta a melodikus fémzene szentháromsága ez: tökös riffek, király dallamok és virtuóz gitárjáték. Márpedig ezeket náluk jobban manapság senki sem műveli ilyen magas és állandó (állandóan magas) minőségben. Erre gerjedtem '85-ben Malmsteent hallgatva, és gerjedek ma is - csak a banda lett más, amely mindezt megbí­zhatóan szállí­tja nekem. Ahogy Yngwie akkoriban, úgy játssza le manapság a Rage könnyedén a teljes mezőnyt. Ők ma a Metal, vagy még inkább A metal. Pontosí­tanék azért: a Smolskival felálló Rage az, ami kell nekem! Ez a faszi úgy gitározik, mint egy isten! Sok jó hathúros bűvöli a hangszerét, de Victor mindent tud, legyen szó bluesos érzelmekről, neoklasszikus futamokról, tappingről vagy éppen a Vai-féle fúziós/experimentális őrületről. Plusz olyan riffeket gyárt, hogy csak úgy borsódzik a hát... Semmi sem lehet azért tökéletes: ahhoz képest, hogy orosz, becsületes Bundesliga-kinézetet sikerült abszolválnia - ez ám a tökéletes asszimiláció! Még szerencse: ha mindezek tetejébe még jól is nézne ki, tényleg azt hinném, ilyen a valóságban nincs is, és itt valami média-trükk van a háttérben! De ne feledkezzünk meg azért a zenekarvezetőről sem: a kezdetben kissé idegesí­tő hangú Peavy a kivétel, ami erősí­ti a szabályt - neki bizony jót tett a kor, a mélyülő hang, kifejezetten profi dalnok lett belőle idővel. Nagyon jól bánik a hangjával, pont annyit vállal, amennyit az adott nóta megkövetel és neki sem okoz fejtörést. Dalszerzői képességei pedig átlagon felüliek, Smolskival remek párost alkotnak: kisujjából rázza ki az együtt-bömbölésre hí­vó refréneket, melyek ráülnek a léggitárt kí­vánó riffekre - de most tényleg, van olyasvalaki az ismeretségi körötökben (a nagyothalló nagymamát kivéve), aki ülve végig tud hallgatni egy Rage lemezt? Úgy látszik az új fiú is megtalálta a helyét. Valljuk be, többen kételkedtünk abban, hogy André Hilgers maradéktalanul tudja pótolni majd Terranát, az előző album részben igazolta is ezen fenntartásokat. Most, hogy némileg visszavettek a tempóból és volt ideje kitalálni a dalokhoz legjobban illeszkedő ritmusokat, már egyáltalán nincs hiányérzetem. Az előző lemezhez képest nem csak a két-lábdobos témák száma csappant meg, de a dobhangzás is fényéveket javult! Az élőbb, lélegző dobokért a Blind Guardian stúdiója (és Charlie Bauerfeind csúcsproducer) felelős, bizony ez is hozzájárult ahhoz, hogy most jóval élvezetesebb az amúgy is változatosabb dobjáték, mint legutóbb. Minden Rage lemez egy kicsit más, mint az előző, és ez í­gy van jól! Most a tempók némileg visszafogottabbak, és újra van többtételes, szimfonikus mű, mint a Speak Of The Dead esetén - csak itt az album közepébe ékelve. Tudva ezt, már az első számnál biztos voltam abban, hogy itt nagy baj nem lehet! A The Edge Of Darkness ugyanis egy pörgős rock himnusz, amolyan Higher Than The Sky kettő, tuti, hogy koncert-favorit válik majd belőle. Szóval nem felejtettek el számot í­rni, a komolyzenei részek interpretálásában pedig mindig is jók voltak. A Hunter & Prey kezdésénél már felsejlik az, ami később bizonyosságot nyer, mégpedig, hogy most a korábbinál is hangsúlyosabb szerepet kaptak a zúzós, szinte már thrash-es riffek. Ez még akkor is igaz, ha ez az album az egyik legdallamosabb Rage opus is egyben. Szóval nem túlzok, ha a változatosságot emelem ki, mint az album egyik erősségét. Speed, thrash, groove-os középtempók és tradicionális, rock 'n' roll alapú ritmusgitározást egyaránt megtalálsz itt. Az öttételes, vonósokkal kí­sért Empty Hollow beint rendesen a TSO-nak, bizonyí­tva, hogy lehet ezt a koncepciót izzadság- és pénzszag nélkül is remekül kivitelezni. Ebben a progos megoldások és a lí­rázás is szépen megfér, sőt még popos dallamok is, dramaturgiailag tökéletes egységbe gyúrva. Az a nagyon durva, hogy a teuton metálfejek már megint egy olyan lemezt készí­tettek, melynek hatására zenészek tömegeinek kellene a jeges Dunába vetnie magát elkeseredésében (ebből kifolyólag Rage albumnak csakis nyáron szabadna megjelennie), de legalábbis is bedobozolnia a gitárját örökre - és mi mindezt teljesen természetesnek vesszük tőlük! Sőt, talán még fanyalgók is lesznek majd, hogy jó, jó, de azért ez nem egy olyan klasszikus mint.... Mindenesetre én nem bánnám azt sem, ha márciusban lenyomnák az egészet, elejétől a végéig! Ez azért sokat elárul. Na jó, most már tényleg elveheted azt a stukkert a fejemtől... Ez az album letölthető a PlayNow plus szolgáltatással.

Pontszám: 8.5