Age Sten Nilsen

írta Hard Rock Magazin | 2010.02.09.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Universal

Weblap: http://www.agestennilsen.com

Stílus: pop-rock/AOR

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Age Sten Nilsen - ének Ronnie Le Tekro - gitár Kee Marcelo - gitár
Dalcímek
01. Not Gonna Stop 'Till I Get It 02. No Cigar 03. Bring the Night On 04. Vainette 05. Brave 06. Where The Good Times Grow 07. Touch of the Untouchable 08. Count on Me 09. Two Friends and a Bottle of Wine 10. Don't 11. Unconditional Love
Értékelés

rockhoz í­zlésesen hozzáadott pop jó néhány zenészt és zenekart repí­tett már a csúcsra. A 80-as években a különböző metal irányzatokkal szemben sok nagy név is ezt a párosí­tást találta a legmegfelelőbbnek az életben maradáshoz. Elég itt olyan csapatokra gondolni, mint a Queen, ami zenéjét úgy mentette át a diszkó korszakba, hogy megfelelő mennyiségű szintetizátorral bőví­tette ki addig is elég összetett hangzását. Age Sten Nilsen neve talán azoknak lehet ismerős, akik a nemrég megjelent kritika után rákaptak a Wig Wam nevű norvég bandára. A Glam néven működő énekes maga Age, és szólókarrierjének harmadik soralbuma a Glamunition. A cí­m nyilván az előadói álnevére utal, esetleg még az egyszerre röhejes és ötletes borí­tóra, és persze a zenére. A Glamunition bizony egy érdekes album. Első hallásra biztos voltam benne, hogy csakis pozití­van fogok róla beszélni, de a második menet már elbizonytalaní­tott - nem túl sok ez egy kicsit a pop zenéből? De harmadikra meggyőztem magam. Ennek a lemeznek itt a helye, egyrészt mert nem pop, inkább AOR és pop-rock határán ingadozó munka, másrészt remélem, hogy ezzel is növeljük Age Sten Nilsen hí­rnevét Norvégián kí­vül, és minél több emberhez sikerül eljuttatni a zenéjét. Ez a fazon valami hatalmas hang, és emellett még karakter is. A hangja nekem mindig Lawrence Gowan-t juttatja eszembe, méghozzá a 80-as években alkotó, fiatal Gowan-t. A hangi adottság mellé pedig elképesztő zenei tehetség párosul, hiszen a Glamunition-ből árad a zene iránti tisztelet. A lemez szerintem tökéletes. Örömzene, egyszerűen ennyi a lényege. Mosolyra késztető, elnyomni még a lassabb daloknál sem fog minket. Rózsaszí­n felhőt von az ember köré, ami azonban sosem válik kí­nossá, mert a megfelelő pontokon nem túl tolakodó, de attól még szépséges gitárszólókat kapunk az arcunkba. De van itt minden, amit az ember el tud képzelni, fúvósoktól az akusztikus gitárig, na meg persze nem kevés szintetizátor - pont ezért éreztem néha úgy, hogy átesünk a ló túlsó oldalára. A dalok közül leginkább a Not Gonna Stop 'Till I Get It cí­mű nyitónóta tükrözi leginkább az album egészét. Hangszerorgia, rockosra vett tempó, női háttér vokál - ami akár egy hetven éves blues lemezen is szerepelhetne. A No Cigar ennek az útnak a folytatása, de a Bring the Night On már talán túlságosan is popos - legalábbis az első néhány ütem után annak tűnik, utána azért itt is helyreáll az egyensúly. Személyes kedvencem a Vainette, amiről először Iggy Pop The Passenger cí­mű dala ugrott be, majd a gitárszólók után a 80-as évek második felének Night Ranger-ére emlékeztetett. A Brave már stí­lusokon átí­velő dal. Vonósokkal átitatott, ballada tempójú szerzemény, aminek az egyetlen hibája talán a rövidsége. A Where the Good Times Grow sajnos megint túlságosan poposra veszi a figurát, de a Touch of the Untouchable visszahúzza a mérleg nyelvét középállásba. A Count On Me-ben található az album talán legfogósabb gitárszólója, és általában a dal egésze is inkább a keményebb stí­lus felé próbál elmozdulni. A karakteres gitárszólót egyébként Kee Marcello produkálja, aki ennek a dalnak az erejéig vendég-zenél a lemezen. A Two Friends and a Bottle Wine-ban egy újabb vendégszereplővel találkozunk Ronnie Tekro személyében. Az utolsó két dal közül a Don't egy balladás tempójú, kedves kis dal, egyúttal az album legszomorúbb hangulatú pillanata, az Unconditional Love pedig ehhez hasonló, de kicsit felturbózott nóta, kitűnő albumzárás. Több helyen próbáltam megnézni, mások hogyan értékelték az albumot. Meglepő módon még a keményebb, metal zenékkel foglalkozó kritikusok is alapvetően pozití­van vették a Glamunition talán túlságosan is poposra vett hangzását, de ez is erősí­tette bennem azt a tud6atot, hogy ez tényleg egy jó lemez. Bizonyos értelemben azokba az időkbe vezet minket vissza, amikor a diszkóban még lehetett hallani gitárszólót, és a világ legsikeresebb zenekaraiban volt legalább egy gitárhős - nem úgy, mint napjainkban. És talán még a 70-es évek glam rockját is megidézi. Gondolok itt a Queen féle Killer Queen-re, esetleg a You're My Best Friend-re.

Pontszám: 7