Keel: Streets Of Rock And Roll

írta Kotta | 2010.02.07.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.keelband.com

Stílus: Hard Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Ron Keel - ének Marc Ferrari - gitár, vokál Bryan Jay- gitár Dwain Miller - dob, vokál Geno Arce - basszusgitár, vokál
Dalcímek
Streets Of Rock N Roll Hit The Ground Running Come Hell Or High Water Push & Pull Does Anybody Believe No More Lonely Nights The Devil May Care (But I Don't) Lookin' For A Good Time Gimme That Hold Steady Live Brothers In Blood
Értékelés

A tavalyi év, nyugodtan mondhatom, bővelkedett örömteli és igazán szép pillanatokban a rockzene szerelmesei számára. Gondolok itt elsősorban a számtalan kitűnő lemezre és a koncertek sokaságára. Nyilván mindenki más és más okok miatt szereti a zenét, különböző bandákat tart favoritnak, de mégis szerintem fanyalogni nagy általánosságban nincs igazán miért az utóbbi évek fémzenei történései láttán. Számomra is bővelkedett nagyszerű élményekben az elmúlt év, és ezek közül is kiemelkedett számomra egy roppant kedves emlékű zenekar aktivizálódása, nevezetesen a Keel újjáéledése. Egész pontosan ugyan már 2008-ban szó volt az újjáalakulásról, ám a nagy bomba tavaly, a 25 éves jubileum kapcsán robbant. A banda él, koncertezik, sőt új lemezt is készí­t! Egy kis történelem: Anno a dicső 80as években alakult a csapat, egészen pontosan 1984-ben, amikor is a korábbi Steeler énekes Ron Keel elhatározta, hogy saját bandát hoz létre. (Megjegyzés: Ez a Steeler nem keverendő össze a német hasonnevű bandával, ahol egy bizonyos Axel Rudi Pell nyűtte a húrokat. Az amerikai csapatban viszont nem más gitározott mint Yngwie Malmsteen.) Nem sokkal később csatlakozott hozzá Marc Ferrari gitáros, Bobby Marks dobos, Kenny Chaisson bőgős, és legkésőbb Brian Jay gitáros. Ez a csapat alkotta meg a debütáló Lay Down The Law cí­mű albumot. A lemez megjelenése után Dwain Miller ült a dobok mögé és már vele készült el a Gene Simmons által managelt korong, a The Right To Rock, amit követett a csapat legsikeresebb albuma, a több mint négyszázezer példányban elkelt Final Frontier. Az 1987ben megjelent Keel cí­mű album után a gitárosok elhagyták a bandát, és ugyan megjelent még egy koncert lemez, ám utána, 1989-ben a csapat feloszlott. Az első életjelet az 1998-ban kijött Back Into Action cí­mű nagylemez jelentette. Sokáig nem voltak akcióban a srácok, hiszen a lemez piacra kerülése után csak tí­z évvel később aktiválták újra magukat. A reunion már önmagában is nagyon örömteli, de annak fényében, hogy a legendás felállásból "mindössze" a bőgős Kenny Chaisson hiányzik (akit Ron régi barátja Geno Arce helyettesí­t), még inkább emeli az esemény fényét. Anno, amikor majd nyolc évvel ezelőtt megismerkedtem a zenekarral, nem sok bizodalmam volt a 80-as évek bandáival szemben, kifejezetten idegesí­tett a tupí­rozott haj és minden külsőség ami ezzel a korszakkal járt. A helyzet mára annyiban változott, hogy néhány bandát abból az időszakból nagyon kedvelek és mindig szí­vesen hallgatom a lemezeiket, ám röhejes kinézetük mellett továbbra is nehéz napirendre térni. Ám a Keel az első perctől kezdve kedvencem lett, hiszen a nevetséges külső ellenére olyan elementáris erejű, húzós, dögös hard rock-ot (vagy ahogy néhányan hí­vják glam metal-t) játszottak, hogy arra nem lehetett nem odafigyelni. Ron Keel végtelenül erős hangja, egyedi, összetéveszthetetlen orgánuma, a gitárosok kemény riffjei és pazar szólói mind-mind igazolták számomra, hogy ez egy zseniális zenekar. Olyan mesteri dalokat alkottak mint például örök érvényű slágerük a Speed Demon, vagy a Rock And Roll Animal. És még lehetne sorolni a jobbnál jobb nótákat, mert bizony bőven volt nekik. Vajon akkor miért is nem futottak be még nagyobb karriert? Na ez jó kérdés! Talán néhány kortársukhoz hasonlóan azért, mert ők sem az akkor divatos zenét játszották, hanem a keményebb, rockosabb vonalon mozogtak és ez túl erős volt a dallamosabb (kicsit keményebben: nyálasabb) zenét kedvelőknek. De az is lehet, hogy a hátterükben kell keresni az okokat, ezt most nem tudom kiderí­teni. De nem is olyan fontos ez, hiszen itt az új lemez a Streets Of Rock And Roll és ez az ami most igazán fontos! Nem is tudom megállni, hogy ne beszéljek egy kicsit az összes dalról. A cí­madó tétellel kezdődik a lemez, ami nem éppen egy fejet letépő zúzda, hanem egy lightos, végtelenül fogós refrénnel megáldott nóta. Mondjuk egy pörgősebb erősebb kezdésnek jobban örültem volna, viszont ami igazán telitalálat az Ferrari szólója. Zseniális a pali! Ha valaki hozzám hasonlóan valami "durvábbat" várt volna kezdésnek akkor kezdje melegí­teni nyaki izmait mert a Hit The Ground Running menetelős középtempóját hallva rögtön megindul a fejrázás. Énekesünk hangja érzésem szerint a korral együtt érett és lett egyre jobb. Noha lehet, hogy a 20 évvel ezelőtti magasak már nem mennének, de akkorákat énekel a lemezen mint ide Lacháza. Nagyon eltalálták ezt a dalt amolyan dicső múltidézés, simán odaférne bármelyik régi korongjukra. Maradva a régi idők dicsőségénél, felkapcsoltak a legmagasabb fokozatra a srácok a Come Hell Or High Water-rel. Lendületes, vérbő szerzemény, az album egyik csúcspontja, még a megrögzött metal fanatikusoknak is biztos tetszeni fog. Szinte törvényszerű, hogy a gyors szám után jön egy kis lazí­tás, először a középtempós, mesteri gitármunkával és csodásan megalkotott dallamokkal felvértezett Push&Pull érkezik, majd következik a balladák szerelmeseinek cí­mzett Does Anybody Believe. Hihetetlen milyen jól énekel itt a főnök: ahogyan Brian érzelmes akusztikus gitárjátéka közben dalol, az egyszerűen szí­vmelengető. A következő riff bombát a No More Lonely Nights (úgy 25 évvel ezelőtt ilyen cí­mmel szinte biztos volt a toplista) hozza el a hallgatónak. Nem tudom mi okozza ezt, de az ilyen jellegű daloknál szólal meg bennem a hang, hogy ez az igazán jó amerikai hard rock. A gitárosok tolják a király riffet, a ritmusszekció betonkeményen alapoz, az énekes meg enyhén karcos hangjával a lelkét is beleteszi a dalba. A másik csúcspontot számomra ez a szám jelenti. Akinek esetleg még nem állt volna görcsbe a nyaka a headbangeléstől és az elégedett arccal történő bólogatástól, az a The Devil May Care (But I Don't) hallgatása közben tovább fog vigyorogni és felkapja a léggitárt is, esetleg nekiáll Ron Keel-lel együtt énekelni. Még egy remekül sikerült nóta. Noha a tempó nem lassul be, ám mégis egy lágyabb dal érkezik ami a Lookin' For A Good Time. Mintha nem is ugyanaz az ember énekelne, mint aki eddig tolmácsolta a dalokat. Megdöbbentően jó teljesí­tmény! A Gimme That megint egy metalosabb beütésű szerzemény (egyáltalán nem idegen ez tőlük, bár ezzel nem mondtam újat a zenekar barátainak), keverve némi Def Leppard-os stadion rock beütéssel. Lehet egyedül leszel ezzel a véleménnyel, de a Hold Steady engem egyszerre emlékeztet a ZZ Top-ra és a Winger-re is. Nem lopás, még csak nem is kópia, de valamiért ez a két nagyágyú jelent meg lelki szemeim előtt. Szövegileg és zeneileg is a glam korszakara hajaz a Live, ami nem baj, de azért én inkább még egy száguldóan gyors tételnek jobban örültem volna. Nem rossz ez a dal, de eggyel magasabb sebesség-fokozatot jó néven vettem volna. Brothers In Blood. Ilyen cí­met inkább a nagyon true (vagy inkább mosolyogtató, ki-ki döntse el maga) metal bandáktól vártam volna, de ha ezen túlteszem magam, akkor elismerően húzom mosolyra számat. Fogós dallamok, mesteri énekhang, szép pluszt szí­nt adó akusztikus gitárjáték, még egy kitűnő szóló Marctól, szóval egy igazi Keel sláger. Már a netes rádiókban hallottam párszor, remélem több dal is követi majd. A hangzás Pat Regannek köszönhetően kitűnő, ahogy a külcsí­n sem hagy semmi kí­vánnivalót maga után. Így kell "körí­teni" egy ilyen remek lemezt!

Pontszám: 8.5