Innocent Rosie: Bad Habit Romance

írta JLT | 2010.01.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Swedmetal Records

Weblap: www.myspace.com/rosieisbleeding

Stílus: Sleaze/Glam Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Oscar Kaleva - ének Dixxi - gitár, vokál Joel Eliasson - gitár, vokál Olof Oljelund - basszusgitár, vokál Benjamin Borang - dob
Dalcímek
01. Bitter Cocktail 02. Knock Me Out 03. Animal 04. Let A Memory Die 05. Bad Habit Romance 06. Sextalkin' 07. I'm A Vibe 08. Wasteland 09. Shine, Shine, Shine 10. Don't Drag Me Down 11. I'll Get Rich 12. Left Alone
Értékelés

"Valami Amerika"! Noha a filmet képtelen voltam végig nézni, ez az idézet mégis elég sokszor előkerül mindennapi életünkben. Az amerikai kultúra hatásairól nem fogok most mély elemzésbe bocsátkozni, de az tagadhatatlan, hogy már egy jó ideje Európára is döntő befolyást gyakorolnak az óceán túlsó partján élők. Nem mondanék se pro, se kontra érveket és véleményeket erről, mert olvasóinkat nem untatnám ezzel, mindenkinek úgyis megvan erről a véleménye. Természetesen ezek alól a hatások (ha szabad ezt a szót használnom) alól a zeneipar sem kivétel, gondoljunk csak a jelenkori metalcore-modern metal hullámra. Persze most szó sincs arról, hogy egy manapság divatos stí­lusú banda aktuális korongjáról akarnék mesélni, de amikor először meghallottam ezt a lemezt, kapásból arra gondoltam, hogy ezt csakis egy amcsi banda követhette el. A 80as években tombolt a glam rock/metal hullám, a szcéna bandái millió számra adták el a lemezeket, élvezték a kiadók és a média támogatását, mely által stabil tömegbázisuk jött létre. A nagy számok törvénye alapján voltak ezek között a bandák között remek együttesek, és kevésbé jó csapatok is. A legkitűnőbb alakulatok hatásai a mai napig érezhetőek egy csomó zenekarnál, és jelentőségük a zenetörténelemben elvitathatatlan. Ahogy az is megkérdőjelezhetetlen, hogy a stí­lus legjobbjai szinte mind az Egyesült Államokból érkeztek, és ez lehet a fő ok arra, hogy ezt a zenét amolyan tipikusan amerikai zeneként tartják számon. Noha lehet vitatkozni a földrajzi besoroláson, de szerintem a glam vérbeli amcsi zene (ahogy az "old school" death metal is) mint ahogy a black és a viking metal Skandináv kreálmány és lehetne sorolni. Ezért is lepődtem meg, hogy az Innocent Rosie nem mondjuk Californiából vagy New Yorkból érkezett, hanem Svédországból. (Már megint a svédek...) Ez több volt, mint meglepő, hiszen ahogy végig hallgattam a lemezt, pontosan azok az érzések kerí­tettek hatalmukba amiket a tengerentúli kollégáiktól szoktam meg. Hangulatában és érzésvilágában 100%ig visszahozza a dicső 80as évek szellemiségét. Ehhez, mondanom sem kell, szükség volt egy karizmatikus és egy valamennyire énekelni is tudó frontemberre. (Hiába ez a stí­lus nem éppen a hangszálakrobatákról volt hí­res). A csapat rendelkezik is a megfelelő emberrel, Oscar Kavela személyében, aki a műfajban a jobbak közé tartozik, ha kell rekedtes, ha kell tiszta hangjával és énekstí­lusával tökéletesen hozza azt, amit el lehet várni tőle. Rá aztán tényleg igazán illik az a mondás, miszerint whiskeyvel és cigivel trení­rozta hangszálait. Helyenként egészen Axl Roseosra veszi a figurát, aminek alapjáraton nem örülnék, de Oscartól még ezt is elviselem. Társait sem érheti kritika, a ritmusszekció végig jól alapoz és adagolja a tempót, Joel Eliasson és Dixxi gitárosok játéka is kellemes perceket szerez, riffjeik és szólóik csúnya szóval élve roppant "feelingesek", vérükben van ez a fajta gitározás. De az egész bandáról elmondható, hogy igazán érzik ezt a fajta zenét, ha akarnák sem tudnák letagadni, hogy ők a 80as évek legendáinak bűvkörében élnek. Ennek a "fanatizmusnak" is köszönhető, hogy a Bad Habit Romance olyanra sikerült, amilyenre. A Mötley Crue, a Poison, a Faster Pussycat, az LA Guns és a többiek iránymutatása mellett született tizenkét dal valósággal átrobog a hallgatón, de nem azért, mert semmitmondó és unalmas lenne a korong, hanem azért, mert nemes egyszerűséggel nincs üresjárat a lemezen. Már a lemezt dögös Bitter Coctail kapásból megadja az alaphangot Mötley riffjével és vokáljaival. A buli pedig megy tovább, mert a Knock Me Out - ahogy a cí­me is mutatja - padlóra küldi az embert. Mintha a fénykorában működő í­rta volna a dalt, leszámí­tva, hogy szerintem Oscar jobb énekes az összes LA Guns pacsirtánál. Meglepő és nagyon üde szí­nfoltja a szájharmónikával szí­nezett, blues-os motí­vumokkal átitatott Let A Memory Die. Nem egy szokványos glam dal, de mindenképpen jót tesz a lemeznek. Slágergyanús szerzemény a nagyon eltalált riffel kezdődő, hatalmas hangulatot teremtő I'm A Vibe és a lassacskán épí­tkező, visszafogottan induló Wasteland is, mind a kettő kitűnő a maga nemében. Úgy érzem, már í­gy is többet beszéltem mint kéne, mert ez pont az a korong amiről nem beszélni kell, hanem hallgatni és orbitálisan nagyon bulizni rá. Az összes nóta kiváló, valóban egy másodpercre sem lehet megunni a lemez hallgatását. Ami egyedüli tényezőként nem jön be a koronggal kapcsolatban, az a borí­tó, noha lényegre törő, ám ennél fantáziadúsabbat is ki lehetett volna hozni az alapötletből.

Pontszám: 8