Helloween: Unarmed - Best Of 25th Anniversary

írta Hard Rock Magazin | 2010.01.20.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Victor Entertainment, SPV Records

Weblap: www.helloween.org

Stílus: Rossz vicc

Származás: Németország

 

Zenészek
Andi Deris - ének Sascha Gerstner - gitár Markus Grosskopf - basszusgitár Dani Löble - dobok Michael Weikath - gitár
Dalcímek
01. Dr. Stein 03:59 02. Future World 04:13 03. If I Could Fly 03:28 04. Where The Rain Grows 05:09 05. The Keeper´s Trilogy (Halloween, Keeper Of The Seven Keys & King Of A 1000 Years) 17:06 06. Eagle Fly Free 03:50 07. Perfect Gentleman 04:18 08. Forever & One 04:25 09. I Want Out 04:22 10. Fallen To Pieces 03:28 11. A Tale That Wasn't Right 4:46
Értékelés

Nem, nem a virtuális nyomda ördöge szórakozik, a pontszám valóban annyi, amennyi ott lenn dí­szeleg nem túl büszkén. Mert eljött az az idő is, amikor egy Helloween lemezre 4, azaz négy pontot adok, azt is úgy, mintha a fogamat húznák. Igen, ez bizony egy bűnrossz anyag! Egyedül annak örülhetünk, hogy nem stúdióalbum, hanem "csak" egy kvázi-válogatás. Méghozzá a 25 éves évfordulót hivatott megünnepelni sárba tiporni. No, gyorsan essünk túl rajta! A Helloween számomra nem csupán egy jó kis zenekar a sok közül, hanem gyerekkorom egyik meghatározó alapcsapata; lassan húsz esztendeje töretlen a viszonyunk, az összes dalukat kí­vülről fújom, voltam egynéhány koncertjükön... Erre mi történik? Piacra dobnak egy Nagybetűs Rettenetet válogatásalbum cí­mén, én pedig úgy érzem magam, mint az az ember, akit megcsalt a kedvese. Az előzetesen kiszivárogtatott hí­rek egy exkluzí­v, különleges korongot í­gértek: klasszikus nóták vonósokkal kí­sérve és harapós, modern hangzással újrakeverve; hát, különleges lett, az biztos - amolyan falhoz vágandó! Már a butácska, vásári borí­tó gyanús volt, de úgy gondoltam, ez is csak afféle germán tökfej-humor, ahogy például a "Better Than Raw" vagy a "Rabbit Don't Come Easy" esetében. Ám amikor meghallottam a friss dalok részleteiből összevágott ötperces előzetest, a gyomrom tartalma liftbe szállt, és meg sem állt a torkomig. Kis túlzással persze. Elsőnek a Dr. Stein-nel hugyozzák szembe magukat és minket, rajongókat: ez egy rikoltozó szaxofonnal és bugyuta kórusokkal agyoncsapott valami, ráadásul a torzí­tott gitárt is kifelejtették belőle, í­gy az eredmény roppant idegesí­tő. Ám a Future World-del aztán végképp elszáll minden remény: az egyik legnagyobb slágerbombájukból sikerült egy atomgagyi country-izét kreálniuk, amelynek maximum a refrénje emlékeztet homályosan az eredetire. És persze ez is csak egy szellős, habkönnyű, akusztikus számocska, semmi több! Gondolom, nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy az egész lemezből teljesen kigyomlálták a rockot, s ami maradt, az finoman szólva is kiábrándí­tó! Igen, nekem is eszembe jut a megjelenésekor agyonszidalmazott "Chameleon", de mí­g az egy kifejezetten izgalmas, sokszí­nű dalcsokor - csak hát nem lett volna szabad a borí­tóra tenni a Helloween logót ugye -, addig ez a kacat-vacak azonmód megüli a jóérzésű ember gyomrát. Nézzük csak: az amúgy sem ultra-progresszí­v If I Could Fly-t itt pehelysúlyú popslágerre degradálják, s mindössze a húsz másodperces zongorabetétet tartom értékelhetőnek; a Perfect Gentleman sosem tartozott a kedvenceim közé, szerintem már a '94-es albumverziónál is kilógott a lóláb, ám ez esetben olyan nagy a nyáltermelődés, ami még a Pély Barnának is becsületére válna. Menjünk tovább. Az eddig utolsó stúdióalbum, a "Gambling With The Devil" egyik legjobb dalába, a Falling To Pieces-be is sikerült párszor beleszúrniuk a kést: nem az a baj, hogy nem szakí­t, mint állat, hanem az, hogy ez csak egy rettenetesen unalmas, lapos változat, a "legyünk túl rajta mihamarább" érzetétől bűzölögve. És sajnos van még ennél is lejjebb, vannak ám Igazi Szentségtörések: könyörgöm, miért kell tábortűz-jellegű, cukormázzal kinyalt balladává silányí­tani olyan speed metal klasszikusokat, mint a Where The Rain Grows és főképp az egyik kedvencem, az Eagle Fly Free?! Utóbbiban még egy vendégénekesnő is odaáll a nagy alázáshoz. Az über-sláger I Want Out über-riffjét egy gyerekkórus (!) helyettesí­ti, ami a refrénben is visszatér, a dal pedig az újkori Bon Jovi "acélosságával" vetekszik; úgy vélem, erre több szót nem is érdemes pazarolni. Lehet, hogy csak én hagytam el a humorérzékemet valahol a Nyugati pályaudvar aluljárójának egyik félhomályos szegletében, de egész egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni az eredeti verzióktól, í­gy marad a döbbent szájtátás meg az anyázás. Talán hihetetlen, de ezek után még tudok gombostűfejnyi pozití­vumról is beszámolni. A The Keeper's Trilogy-nak elnevezett 17 perces darab ilyen, keserű szájí­zzel még azt is mondhatnám, hogy az album csúcspontja, de nem teszem. Mert ez sem tökéletes: noha a prágai szimfonikus zenekar és a kórus valóban új í­zeket adnak a Halloween-Keeper Of The Seven Keys-King For A 1000 Years eposztrióból összeollózott egyvelegnek, egyrészt a gitárok hiánya itt is nagyon basztatja a fülemet, másrészt pedig a körülmények, azaz maga a lemez már régen elvette a kedvem az egész csinnadrattától. (Azért a Keeper... refrénje ebben a tálalásban kicsit olyan, mintha a Vidám Vasárnap opálos szemű népei énekelnék égre emelt kézzel, haha!) És hát Deris bátyóról is tudjuk, hogy nagyon meg tud szenvedni a koncerteken, amikor a Nagy Michael (nem a Weikath, hanem a Kiske) témáit kell prezentálni, eme tézist szépen alá is húzza piros filctollal ezen a korongon, s ami még rosszabb, hogy legtöbbször olyan tenyérbe mászó modorossággal nyávog, mint Postássy Juli a Macskafogó Miú, miújság? cí­mű kis örökzöldjében. Az eredeti Forever & One egy valóban nagyszerű lí­rai költemény, és talán ez az egyetlen, amit itt nem csesztek el a hülye germánok: a nagyzenekari körí­téssel támogatott zongora-ének páros tényleg működik. Számomra nem kérdés, hogy Minden Idők Legszebb Rockballadái között szerepel az A Tale That Wasn't Right, de mondanom sem kell, Andi nem képes megbirkózni a feladattal, még ha küzd is becsülettel; szerencsére a szinte wagneri fennköltségben tobzódó szimfonikus zenekar megmenti a csúfos lebőgéstől, bár ezzel épp a dal fájdalmas törékenységén esik csorba. (szerkesztői megjegyzés: kétarcú kritikának indult a Helloween lemez recenziója, melyben én próbáltam volna az album erényeit kidomborí­tani: sajnos ebben az esetben egy üres hasáb tekintene a kedves Olvasóra - hiába, annyira nem sikerült magamat megerőszakolni, hogy Kiske után szabadon a "metalkritika kurvája" lehessek. Nem véletlenül emlí­tette Mike kollega a lemez rajongókhoz kapcsolható attitűdjét, mely alapján a helyes cí­m a "Castrated" lenne....Garael)

Pontszám: 4