Dark Illusion: Where The Eagles Fly

írta Tomka | 2010.01.04.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Battlefield Records

Weblap: www.darkillusion.se

Stílus: heavy/power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Thomas Vikström - ének (ex-Candlemass, 7days, Stormwind, Mehida, Audiovision, Therion, Crash the System, Steel Seal) Tomas Hultqvist - gitár Pontus Egberg - basszusgitár (ex-Lion's Share) Johan Kullberg - dob
Dalcímek
1. My Heart Cries Out For You 04:47 2. Dark Journey 04:52 3. Land Of Street Survivor 04:18 4. Pay The Price 03:28 5. Destiny's Call 04:53 6. Evil Masquerade 05:05 7. Running Out Of Time 04:36 8. Spellbound 04:38 9. Only The Strong Will Survive 03:29 10. Epic 04:40
Értékelés

Tomas Vikström is egyike a metal ipar azon (a fémszí­vűek által) alulértékelt és (a sajtóban) alulreprezentált sztahanovistáinak, akik az általuk fémjelzett projectek és többé-kevésbé aktí­v együttesek produkciójához nem csak a nevüket, hanem egy sztenderd, ám változatos minőséget is adnak. Csakúgy, mint a legendától legendáig vándorló Tim "Ripper" Owens, ő is "beugró emberként" fogta meg a (doom) metal isten lábát: két évig a végzet fémvirágainak jelenlegi királyai, a Candlemass a sorait erősí­tette, aminek eredménye a néhol erős power í­zekkel felvértezett Chapter VI lett. Utána csupán jóval később, a neoklasszikus power metal hagyományát életben tartani kí­vánó Stormwind élén csodálhattuk meg nem csupán egyedi, hanem többféle stí­lushoz is kiválóan alkalmazkodó orgánumát. Azonban mióta a svédek inaktí­vvá váltak, Vikström mester különböző műfajú zenekarok garmadájában igyekszik kielégí­teni munkamániáját: a 7Days felejthetőbb progresszí­v power metaljától kezdve, a Mehida progresszí­v-melodikus komorságán egészen legújabb "melójáig", a Therion énekesi posztjáig. Mindezek közül azonban a legsikerültebb, és hozzá talán legjobban passzoló produkciót a 2003-ban újjáalakult old school heavy/power metal kvartettben, a Dark Illusionben nyújtja. Első lemezükre, az általunk is méltatott 2005-ös Beyond The Shadowsra nagyrészt még a 80-as években született dalok kerültek fel a mai korhoz igazí­tott köntösben. A kombináció - ahogy azt Garael kritikájában ki is emelte - az archaikus, Rainbow dallamorgiáját és a blackmorei gitáriskolát idéző hard rock és az ezredforduló tradicionális power metaljának igencsak kreatí­v keverékét eredményezte. A referenciák olyan ma is tündöklő gigászokat idéztek, mint a Maiden, a Judas Priest, az Accept vagy éppen a Saxon. Azóta a zenekar fő dalszerzője, Tomas Hultqvist gitáros családapa lett, í­gy a folytatásra 4 évet kellett várni - ám ahogy arra számí­tani lehetett, bizony megérte. Pedig több változás is történt a Dark Illusion háza táján: távozott mind a régi motoros Niklas Tengblad gitáros, mind a nemrég szerződtetett Jonas Östman dobos. Pótlás csupán az ütős fronton érkezett Johan Kullberg személyében, aki igencsak felgyorsí­totta metronómját, köszönhetően annak, hogy a második nagylemez esetében a "retrománia" azon bizonyos referenciapontja is megváltozott. A Where The Eagles Fly ugyanis olyan, mintha számai az első két HammerFall lemezről maradtak volna le - persze nem azért, mert minőségben elmaradnának azoktól. Talán sokak számára furcsának tűnik a HammerFall-al való összehasonlí­tás, akik maguk is - bevallottan - a 80-as évek heavy metaljában eresztettek gyökeret, legfőképp a Stormwitch örökségét tartva életben. Ám a párhuzam még nyilvánvalóbbá válik, ha valaki belehallgat az olyan dalokba, mint a Pay The Price vagy az Only The Strong Will Survive: a minden együttesében más arcát mutató Vikström hangja és dallamai ugyanis szinte egy az egyben Joachim Cansot idézik. Igaz, már az előző lemezen is voltak a HF-re utaló momentumok: a Power of the Evil pl. simán felfért volna "stí­lusát" tekintve a mostani lemezre is, ám az is igaz, hogy a szivárványos szí­nvilág sem veszett ki teljes mértékben a zenéjükből; elég csak a nyitó My Heart Cries For You énekdallamait meghallgatni. A Dark Journey például egyenesen a Legacy of Kingsről érkezett - még a kórusrészekből is mintha Oscar Dronjak dörmögne, Vikström pedig hazai terepen ad énekleckéket Cansnak. Ráadásul esetünkben a két énekes közti párhuzam egyáltalán nem negatí­v: tagadhatatlan, hogy Cans mindig is küszködött "hangszálproblémákkal", ám remek dallamérzékét talán még ellenlábasai sem vitatják el tőle. Mr. Fantomlény Vikström tehát a lemez nagy részén olyan, mintha Cans legjobb kiadása lenne, a mélyektől a kvázi-sikolyokig. Hiába a "tisztára olyan ez, mint a..." kategória a Dark Illusion zenéje, ha az adott stí­lusban 10 hibátlanul megkomponált dalt raktak fel múltidéző lemezükre (pláne, ha azt nézzük, hogy a HammerFall aranykora is már jócskán a múlté...). Az a (relatí­v) változatosság, ami az előző korongot jellemezte (a Dio-féle opusoktól az AOR-osabb himnuszokon keresztül a tradicionális power metalig), visszaszorult, és a műfaji ötvözet helyett a nüánsznyi különbségek inkább a hangvételben érhetők tetten. A skála a már-már "sí­ró" gitárleaddel bí­ró Land of Street Survivortől a soft rock bandákat megszégyení­tő napsütötte hurráoptimizmust tükröző Destiny's Callig terjed. Persze akad azért tökösen gonoszkodó fémvirág is, mint pl. az At the End of the Rainbow alapszerkezetét újrahasznosí­tó Evil Masquerade. Ám legyen az dübörgő nehézfém-ária vagy a giccsel kacérkodó himnusz, a dalok fő ütőerét - természetesen a gyakran kaméleon-szerepkörben tetszelgő Vikström első osztályú melódiamágiája mellett - Hultqvist gitárjátéka adja, akinek neoklasszikus gitárszólói, a NWOBHM klasszisait idéző riffjei háromnegyed órán keresztül zakatolnak és pulzálnak, hadat üzenve az eredetiség hiányában általában elszaporodó unalomnak. A dalok végig egyenletes szí­nvonalat képviselnek: az, hogy nincs olyan egyértelműen kiugró dal, ami magától értetődő kizárólagossággal pályázhatna a klipesí­tés jogáért, csupán azt jelenti, hogy nem "egyslágeres" bandáról van itt szó. A lemez további erősségei tartozik a kristálytiszta hangzás, amely azonban atmoszférájában megidézi a tapasztalt öreg rókák korongjait is, csakúgy, mint a rém egyszerű, ám hangulatos szí­nvilágú borí­tó.

Pontszám: 8