Nevergreen: Új Birodalom

írta garael | 2009.12.23.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Hammer Records

Weblap: www.nevergreen.hu/

Stílus: heavy/doom/gothic metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

A Black Sabbath Dehumanizere annak idején szorgalmas keresésre ösztönzött olyan lemezek után, melyektől ugyanazt a súlyos, elidegení­tő, ám dallamorientált élményt vártam, mint amivel Dio és Iommi ajándékozott meg. Mivel akkoriban még nem volt elérhető a net, és az í­rott sajtó is kevés információt adott a különböző stí­lusokról, igazából nem is nagyon tudtam, hol és mit keressek: szerencsére annyira képben voltam, hogy valahol a doom és a heavy metal környékéről kellene az újabb csodát beszereznem. A Nevergreen első albumáról azt hiszem, a Metal Hammer valamelyik számában olvastam, ahol az ismertető szerzője végre a Black Sabbath univerzumához hasonlí­totta a magyar csapat zenei világát. Az, hogy kissé sántí­tott a dolog, és a két együttes dimenzióiban pusztán a vontatott témákhoz való vonzódás az átmenetileg közös - vagy az sem -, nem zavart, a tudatlanság boldog révületében rohantam megvenni az akkor még csak kazetta formájában - a kultikusan rossz borí­tóval - kiadott anyagot. Azt persze már első szám után hallottam, hogy itt bizony másfajta zenéről van szó, de akkoriban a gótika csak az irodalomban, az épí­tészetben és a képzőművészetben jelentett számomra ismerethez köthető tartalmat. A heavy metal persze ott bujkált a szintivel bőven megtámogatott, epikus dallamok között, de egy olyan megfoghatatlan többlettel, melyet csak jó pár év múlva tudtam definiálni. A Nevergreen által megálmodott és felépí­tett "birodalom" mondhatni, unikum volt akkoriban - és talán most is - a magyar fémpalettán. A szimfonikusok nélkül is monumentális hatást kiváltó speciális hangzás, a prehisztorikus és posztapokaliptikus fatalizmust megálmodó szövegek olyan egységet alkotnak, melyben a hallgató újraélheti emberi kicsinységét, akár csak a katedrálisokban, csak itt a boltí­veket gitárszólók, a freskókat pedig refrénekre kihegyezett dallamok alkotják. A heavy metal/doom/gótikus egyvelegben aztán az idő előrehaladtával súlyponti eltolódás következett be, a gyakran szinte a HIM pop-gótját idéző slágeresség - pedig én aztán nem vagyok ellensége a cukormázas refréneknek - azt a súlyt ölte ki a Nevergreen világából, mely a már emlí­tett különlegességet kölcsönözte a bandának. A "változás szele" aztán személyi konfrontációhoz vezetett, melynek eredményeként a csapat egy időre leállt, hogy a kétpilléres banda külön utakon próbálja hirdetni az általa hitelesnek tartott "muzikális törvényt". Jóllehet, mind az Amok, mind a Green Division bőven tartalmazott értékeket, az együttes - több példaképhez hasonlóan - összes erényét csak a re-union tudta ismét megteremteni, ráadásul az első albumok heavy metalosabb irányvonalának felidézésével. Gyakran mondogattam kollégáimnak, hogy igazán monumentális power himnuszokat a doom csapatok tudnak í­rni, ahol a zakatolós tempó tényleg egy gőzmozdony erejével löki előre a riffeket: nos, a Nevergreen új lemezén igencsak befűtött azokba a bizonyos kazánokba, itt bizony a doom szinte háttérbe szorulva ad helyet a Red Bullal átitatott erő-riffek általi lendületnek. A sebesség persze idézőjelben értendő, a középtempó tartományából nem mozdulnak el a zenészek, ám igazán vontatott témát is alig találunk a lemezen: A Holtak Nemzete azonban az album végén rak koronát a filmzenei "doomika" beteljesülésére - mert a szövegeket tekintve a Nevergreennél semi sem "történik", a dolgok itt bizony a végzetes próféciák jövendölésénél fogva bekövetkeznek -, ha a dal instrumentális változatban jelent volna meg, egyből tudnám, mi legyen az új Robert E. Howard fantasy film főcí­mdala... A szerzemények természetesen tobzódnak a dallamtémákban, melyek az emlí­tett, plasztikussá váló powernek köszönhetően szinte szárnyra kapnak, Az elveszett világ, a Fehér orosz, a Végtelen folyamon olyan sláger eszenciák, melyekre csak az nem kezd el headbangelni, akinek nincsen nyaka, a dalokban segédkező énekesnő pedig nevetve (bár ennél a stí­lusnál ezt a szót vétek használni) mutat fityiszt azoknak, akik azt hiszik, hogy Tarja operaénekesnőként is babérokat kapna. Az Új Birodalom egyetlen gyenge pontját a Madonna feldolgozás jelenti - ebben nem igazán erősek a fiúk, annak idején az Oh Fortuna lényegét sem sikerült elcsí­pni, persze lehet, ha nem hallottam volna a Wendigo újraértelmezését, akkor más lenne a véleményem....

Pontszám: 8