Heavenly: Carpe Diem

írta garael | 2009.12.20.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Marquee Records

Weblap: www.heavenly.fr

Stílus: euro-power

Származás: Franciaország

 

Zenészek
Benjamin Sotto - Vocals Charley Corbiaux - Guitar Matthieu Plana - Bass Olivier Lapauze - Guitar Thomas Das Neves - Drums
Dalcímek
01. Carpe Diem 02. Lost In Your Eyes 03. Farewell 04. Fullmoon 05. A Better Me 06. Ashen Paradise 07. The Face Of The Truth 08. Ode To Joy 09. Save Our Souls
Értékelés

Háromszoros hipp-hipp-hurrá, hogy mégsem kell a siralom völgyébe vonulniuk az europower szerelmeseinek az ez évi teljesí­tmény(elmaradás) folytán: a decemberi csomaggal megérkezett a speed-angyalka (angyalkák) ajándéka, mondhatnánk, egyenesen az égből, ha nem csodálnánk meg a borí­tókép illusztris alakjait. No, igen, az í­zlésről és annak társadalmi összetevőiről egy kis esszét is eszközöltünk korábban oldalunk hasábjain, de úgy gondolom, hogy ezt a csodás albumborí­tót csak az találhatja művészien kifinomultnak, aki... - olyan, mint én, bár a művésziség és a kifinomodottság azért nem az agyam - más szervről van itt szó, kérem, jóllehet egyesek szerint e kettő az én esetemben ugyanaz - szótárában absztrakttál esztétikai fogalmi jelentést. Ennek ellenére merem "állí­tani", hogy férfiolvasóink 90%-ának nem annyira ellenszenves a téma - én ennél pikánsabbnak már csak akkor érezném a vizuális koncepciót, ha az együttes énekese nő lenne - vagy ha engem is odafestettek volna a két, egymással igencsak rokonszenvező hölgyalak közé. A Heavenly-t annak idején valamelyik Hammer's Fall válogatás kazettáról ismertem meg: Time Machine c. számuk olyan eleganciával hozta a "gammaray" mennyei kórusokba oltott slágerességét, melyre csak a franciák képesek (no, nem a metalban, mert ott bizony kevés elsőligás D'Artagnan ivadék villogtatja zenei tőrét), ám végül is csak legutóbbi, Ví­rus c. albumuk jutott el odáig, hogy jobban odafigyeljek rájuk. Az emlí­tett remek aztán könnyedén fertőzött meg az olyan, Judas Priestbe forduló germános tenyészettel, melyben minden, a szeretetéhez szükséges összetevő ott tanyázott, éppen ezért kaptam rá oly vehemenciával legújabb, Carpe Diem c. lemezükre, mely mit mondjak, egy zenei bunkó hatásosságával terí­tett földre. Persze aki progresszí­v, soha nem hallott, megtervezett matekozást vár, esetleg a speed stí­lus "intelligens" - vagy modoros metalos jelzővel: zseniális - újrafogalmazását, az minden bizonnyal csalódni fog. A franciák nem találták fel a spanyolviaszt - azt meghagyják a hispánoknak -, ám az előző album céltörő keménységén ici-picit enyhí­tve csak sikerült némi elegáns meglepetéssel előrukkolni, méghozzá olyan szellemidézéssel, melynek bizony meg vannak a maga veszélyei is. A szeánsz ugyanis nem mást vett célba, mint királynői őfenségét, ami a rockban ugye egyértelműen utal egy bizonyos angol együttesre: a Queen metalba öntésével már próbálkozott pár csapat, ám úgy érzem, a Savatage-en kí­vül talán éppen ennek az epigon-zenekarnak sikerült ez leginkább. Hallgassuk csak meg a Better Me szinte lopkovárira sikeredett felépí­tését, vagy a Farewell zongorás lí­ráját, minden bizonnyal a szí­vünkhöz kapunk - ki a felháborodástól, ki pedig a gyönyörtől: az, hogy én az utóbbiak közé tartozom, minden bizonnyal a klón-bandákhoz fűződő, rokonszenvező attitűdömnek köszönhető, no meg a megvalósí­tás szí­nvonalának. Dallam-és többszólamú vokál-tobzódás, témavariációs vonalvezetés, refrénekre kihegyezett hangulati áramlatok és persze a hangszerek, valamint a hangszálak biztos "kezelése"- úgy gondolom, hogy a speed metal szerelmeseinek nem is kell nagyon több. Ha pedig azt mondom, hogy a Fullmoon szerzemény egy az egyben késői Sonata Arctica szí­nvonalú daráló, vagy az Ashen Paradise Rhapsodyba öntött Judas Priest mixtúra, akkor talán még az Örömódára felépí­tett - és ezért némileg gagyiszagúra sikeredett - Ode To Joy-t is képesek leszünk jótékony headbanggel fogadni.

Pontszám: 8.5