W.E.T.: W.E.T.

írta Mike | 2009.12.18.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://jeffscottsoto.com

Stílus: AOR

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jeff Scott Soto - ének Erik Martensson - gitár, basszusgitár, billentyűk, háttérvokál Robert Säll - gitár a Running From The Heartache-ben Robban Back - dobok Magnus Henriksson - gitár
Dalcímek
01. Invincible 02. One Love 03. Brothers In Arms 04. Comes Down Like Rain 05. Running From The Heartache 06. I'll Be There 07. Damage Is Done 08. Put Your Money Where Your Mouth Is 09. One Day At A Time 10. Just Go 11. My Everything 12. If I Fall 13. Comes Down Like Rain (akusztikus verzió)
Értékelés

Micsoda egy hülye név! Nem mondom, hogy a Metal Church vagy a Night Ranger shakespeare-i mélységeket hordoznak magukban, ez azonban ma már senkit sem érdekel; de a W.E.T. név ötlettelenségén még az sem segí­t, hogy a három zenész (fő)bandáinak kezdőbetűjét viseli, azazhogy: Work Of Art, Eclipse, Talisman. Mekkora éca! Ám ahogy rögzül a felismerés, miszerint az énekes egy bizonyos Jeff Scott Soto, máris szertefoszlik a cinizmus szürke ködfátyla: emberünk ugyanis a kortárs rockzene egyik legnagyobb tehetsége, pont. Más kérdés, hogy ez legföljebb egy újszülöttnek bí­r hí­rértékkel. Elsőnek a One Love klipje jutott el hozzám, és az aznapi ebédem rögvest kitörni készült belőlem: olyan rettenetes a képi világa, mint a Dolly Roll halhatatlan Windszörnyének '83-ból, ráadásul a bonjovis refrén is inkább idegesí­tett, mintsem magával ragadott volna; hiába a Nagy Jeff Scott, ez bizony nem jelentett azonnali belépőt a személyes Hard Rock Panteonba. Aztán természetesen végighallgattam a teljes nagylemezt, és láss csodát, azóta fülig érő vigyor tanyázik a pofázmányomon; nincs ennek különösebb oka, valószí­nűleg rosszkor voltam rossz helyen. A tavalyi Soto-szólóanyag habkönnyű funky-popja után szinte lánccsörgetős death metalként hasí­t a W.E.T. muzsikája, pedig hát itt is csak a szelí­d-szolid hard rock és az AOR lép frigyre egymással - a "csak" erősen idézőjelben értendő. Miért is? Mert a banda bemutatkozása bivalyerősre sikerült: az album egy orbitálisan nagy slágerparádé, a Hard Rock esszenciája, hadd ne fokozzam tovább. Aki szereti az olyan refréneket, amelyek lebontják még a Wembley-t is, annak hasonló élményben lesz része, mint az egyszeri embernek, akit öt év remetelét után bedobnak egy hárembe, nesze, élvezd, ez a Kánaán! Ezen a korongon minden a helyén van, a tiszta, markáns hangzástól kezdve a méregerős énekdallamokon át a hősies gitárszólókig bezárólag. Sablonzene ez, persze, de a legjobb fajtából, harminc évvel ezelőtt ez tette milliomossá a Journey tagjait, hogy kicsit szarkasztikus legyek (ismerjük a Soto-Journey szappanoperát, ugye?). Az albumról konkrét számokat nem könnyű kiemelni, miután - ha nem is egy kaptafára készültek - némileg hasonszőrű mind; valakinek ez biztosan szúrja majd a szemét, de könyörgöm, a hard rocknak is megvannak a maga paneljei, ahogy minden más műfajnak, csak itt talán jobban kidomborodnak ezek, és kevésbé adnak teret a progresszí­v törekvéseknek. Nem mondom, hogy nem hiányzik egy kis innováció, mivel ez a lemez akár huszonöt évvel ezelőtt is megjelenhetett volna (persze korabeli hangzással), de midőn belecsapnak a húrokba a nyitó Invincible-vel, már magasról tojok a modernizálásra meg a változás szeleire. Az album csúcspontjai egyértelműen a kitűnően megí­rt énekdallamok és refrének: az Invincible vagy a Brothers In Arms kórustémái taní­tanivalók! (Persze előkerül a kihagyhatatlan "babyzés" is, olyan kellék ez, mint a Manowarnál a pallos meg a Valhalla, nincs ezzel gond.) A pörgős Put Your Money Where Your Mouth Is-t a Bon Jovi ihlette, méghozzá a klasszikus "Slippery..."-éra, és az is az igazsághoz tartozik, hogy Samboráék a kezüket összetehetnék ilyen atomslágerért, látva a mostani teljesí­tményüket. Természetesen nem kell sokáig várni, és a Whitesnake hatása is felsejlik: a One Day At A Time hátborzongató melódiái az örökérvényű Is This Love-ra hajaznak, a szólóorgiában tobzódó Just Go kezdőtémája pedig a Give Me All Your Love szellemében fogant. Nem zavaró tényezők ezek, hisz egyik dalt sem lengi be a penészes plágiumszag. (És ha már itt tartunk, zárójelben fejezném ki óhajomat, hátha meghallgatásra talál: micsoda élmény volna egy Jeff Scott Soto-Jorn Lande duett, lemezen, élőben, bárhogyan!) Menjünk tovább: a My Everything egy gusztustalanul nagy sláger, a háttérvokálok fület gyönyörködtetőek, beléjük remeg a szí­v, komolyan mondom! Aki nem hiszi... Most éppen a Journey-í­zeket rejtő, bő hatperces If I Fall a kedvencem az anyagról, Jeff akkorát énekel benne, hogy megáll az ész és ácsorog, a kórusról meg inkább nem mondok semmit, annyira tökéletes. És közben még a One Love-val is sikerült megbarátkoznom... Egyedül tán a kétféle verzióban rögzí­tett Comes Down Like Rain "power balladát" és a helyenként metalba hajló Damage Is Done-t érzem kevésbé izgalmasnak, de idővel még ezek is beérhetnek, akár a jó bor.

Pontszám: 9.5