W.E.T.: W.E.T.
írta Mike | 2009.12.18.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Frontiers
Weblap: http://jeffscottsoto.com
Stílus: AOR
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Micsoda egy hülye név! Nem mondom, hogy a Metal Church vagy a Night Ranger shakespeare-i mélységeket hordoznak magukban, ez azonban ma már senkit sem érdekel; de a W.E.T. név ötlettelenségén még az sem segít, hogy a három zenész (fő)bandáinak kezdőbetűjét viseli, azazhogy: Work Of Art, Eclipse, Talisman. Mekkora éca! Ám ahogy rögzül a felismerés, miszerint az énekes egy bizonyos Jeff Scott Soto, máris szertefoszlik a cinizmus szürke ködfátyla: emberünk ugyanis a kortárs rockzene egyik legnagyobb tehetsége, pont. Más kérdés, hogy ez legföljebb egy újszülöttnek bír hírértékkel. Elsőnek a One Love klipje jutott el hozzám, és az aznapi ebédem rögvest kitörni készült belőlem: olyan rettenetes a képi világa, mint a Dolly Roll halhatatlan Windszörnyének '83-ból, ráadásul a bonjovis refrén is inkább idegesített, mintsem magával ragadott volna; hiába a Nagy Jeff Scott, ez bizony nem jelentett azonnali belépőt a személyes Hard Rock Panteonba. Aztán természetesen végighallgattam a teljes nagylemezt, és láss csodát, azóta fülig érő vigyor tanyázik a pofázmányomon; nincs ennek különösebb oka, valószínűleg rosszkor voltam rossz helyen. A tavalyi Soto-szólóanyag habkönnyű funky-popja után szinte lánccsörgetős death metalként hasít a W.E.T. muzsikája, pedig hát itt is csak a szelíd-szolid hard rock és az AOR lép frigyre egymással - a "csak" erősen idézőjelben értendő. Miért is? Mert a banda bemutatkozása bivalyerősre sikerült: az album egy orbitálisan nagy slágerparádé, a Hard Rock esszenciája, hadd ne fokozzam tovább. Aki szereti az olyan refréneket, amelyek lebontják még a Wembley-t is, annak hasonló élményben lesz része, mint az egyszeri embernek, akit öt év remetelét után bedobnak egy hárembe, nesze, élvezd, ez a Kánaán! Ezen a korongon minden a helyén van, a tiszta, markáns hangzástól kezdve a méregerős énekdallamokon át a hősies gitárszólókig bezárólag. Sablonzene ez, persze, de a legjobb fajtából, harminc évvel ezelőtt ez tette milliomossá a Journey tagjait, hogy kicsit szarkasztikus legyek (ismerjük a Soto-Journey szappanoperát, ugye?). Az albumról konkrét számokat nem könnyű kiemelni, miután - ha nem is egy kaptafára készültek - némileg hasonszőrű mind; valakinek ez biztosan szúrja majd a szemét, de könyörgöm, a hard rocknak is megvannak a maga paneljei, ahogy minden más műfajnak, csak itt talán jobban kidomborodnak ezek, és kevésbé adnak teret a progresszív törekvéseknek. Nem mondom, hogy nem hiányzik egy kis innováció, mivel ez a lemez akár huszonöt évvel ezelőtt is megjelenhetett volna (persze korabeli hangzással), de midőn belecsapnak a húrokba a nyitó Invincible-vel, már magasról tojok a modernizálásra meg a változás szeleire. Az album csúcspontjai egyértelműen a kitűnően megírt énekdallamok és refrének: az Invincible vagy a Brothers In Arms kórustémái tanítanivalók! (Persze előkerül a kihagyhatatlan "babyzés" is, olyan kellék ez, mint a Manowarnál a pallos meg a Valhalla, nincs ezzel gond.) A pörgős Put Your Money Where Your Mouth Is-t a Bon Jovi ihlette, méghozzá a klasszikus "Slippery..."-éra, és az is az igazsághoz tartozik, hogy Samboráék a kezüket összetehetnék ilyen atomslágerért, látva a mostani teljesítményüket. Természetesen nem kell sokáig várni, és a Whitesnake hatása is felsejlik: a One Day At A Time hátborzongató melódiái az örökérvényű Is This Love-ra hajaznak, a szólóorgiában tobzódó Just Go kezdőtémája pedig a Give Me All Your Love szellemében fogant. Nem zavaró tényezők ezek, hisz egyik dalt sem lengi be a penészes plágiumszag. (És ha már itt tartunk, zárójelben fejezném ki óhajomat, hátha meghallgatásra talál: micsoda élmény volna egy Jeff Scott Soto-Jorn Lande duett, lemezen, élőben, bárhogyan!) Menjünk tovább: a My Everything egy gusztustalanul nagy sláger, a háttérvokálok fület gyönyörködtetőek, beléjük remeg a szív, komolyan mondom! Aki nem hiszi... Most éppen a Journey-ízeket rejtő, bő hatperces If I Fall a kedvencem az anyagról, Jeff akkorát énekel benne, hogy megáll az ész és ácsorog, a kórusról meg inkább nem mondok semmit, annyira tökéletes. És közben még a One Love-val is sikerült megbarátkoznom... Egyedül tán a kétféle verzióban rögzített Comes Down Like Rain "power balladát" és a helyenként metalba hajló Damage Is Done-t érzem kevésbé izgalmasnak, de idővel még ezek is beérhetnek, akár a jó bor.
Legutóbbi hozzászólások