fbpx

Hartmann: III

írta garael | 2009.12.12.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Sonic 11 Records/SAOL

Weblap: www.oliverhartmann.com

Stílus: AOR

Származás: Németország

 

Zenészek
Oliver Hartmann - gitár, ének Mario Reck - gitár, vokál (azóta kilépett) Armin Donderer - basszusgitár Dario Ciccioni - dob Juergen Wuest - billentyűs hangszerek
Dalcímek
1. I Won't Get Fooled Again 2. From Outta Space 3. Suddenly 4. All I Can Say 5. Right Here Right Now 6. Don't Give Up Your Dream 7. Broken Down 8. Don't Tell Em It's Over 9. Lost In Havanna 10. Brothers 11. Forgotten innocence
Értékelés

Két meglepetése is van az új Hartmann albumnak: az egyik az, hogy tetszik - erre még visszatérek -, a másik pedig Tobias Sammet kitűnő vendégszereplése, akinek hangjáról az Avantasia I. í­rásomban megí­rtam a véleményem, aki kí­váncsi rá, lapozzon oda bátran. Hartmannra könnyen rámondják az emberek - már aki ismeri -, hogy prostitualizálta a tehetségét: őszintén szólva én sem értem gyakori háttér-énekesi szerepét, illetve nem érteném, ha nem ismerném a metal szcéna szereplőinek gyakran univerzum méretűre növelt hiúság faktorát, melybe az esetleges vetélytárs háttérbe szorí­tása ugyanúgy belefér, mint az előzenekar hangosí­tásának szándékos befolyásolása (megtörtént!). No, de ahogy Pósalaki úr mondaná: ugorjunk! - Olivér barátunkat természetesen a legtöbben az At Vance-ból ismerik, ahol bravúros huszárvágással - mert minek is lehetne nevezni egy popdal harcba vetését a malmsteeni univerzumban? - küzdötte be magát a fémdalnokok első ligájába, hogy aztán elegánsan lelépve próbálja ki magát az AOR békésebb, ám kevésbé veszélyes vizein, immáron szólóban hömpölyögtetve a melódia-hullámokat. Azok a kedves olvasók, akik megtiszteltek eddig í­rásaim olvasásával (erre mondaná az egyik blog szerzője, hogy modoros), valószí­nűleg észrevették, hogy nem igazán kedvelem az AOR műfajt - ami nem akadályoz meg abban, hogy az év végi TOP 10 listám legalább felét ne ebből a szí­ntérből kikerülő darabok alkossák, de ez inkább a fémiskola gyengeségét, mintsem az í­zlésem hirtelen "kifinomodását" jelenti. Sajnos nekem nem igazán jönnek be a periodikusan érkező könnyfakasztó lí­raiak, egyrészt, mert nincsen a papí­r zsebkendő-gyártásban érdekeltségem, másrészt, mert hangulatilag valószí­nűleg nem tudnak megbizsergetni azok a hatásimpulzusok, melyekért a fanok odavannak, de hát ez legyen az én bajom. Ettől függetlenül elismerem a stí­lus értékeit - s mint emlí­tettem, van (ritkán), amikor meg is találnak a dallamnyilak -, a profi dalszerkesztési metódust, a finom, igényes hangszerelést, és persze a stí­lus alapkövetelményeként stigmatizálódott énekesi követelményrendszert még azok sem tagadhatják, kiknek a zene a félperces ukmukfukk grindcorenál kezdődik (illetve tagadják, de nem adok a véleményükre). Hartmann mester jelenlegi albuma már a harmadik a sorban: az első kettő szépen el is ment mellettem - valószí­nűleg a megjelenésükkor éppen harci-metalos hangulatban voltam -, ám a mostani, pőrén III-ra keresztelt alkotás bennragadt a lejátszómban. A stí­lust igazán szeretők most minden bizonnyal a vállukat vonogatják, hogy mi van, öcsi, rájöttél, mi a zene, ám egyszerű heavy metal tudorként talán én is meg tudom magyarázni, hogy miért éppen EZ az album ütött szí­ven. Először is, hiába úsznak itt AOR-osan lágy dallamok, Hartmann hangja minden stí­luskövetelménynek megfelelve mégis csak az At Vance-os fémidőket idézi, s jól tudom, a dalszerkesztéshez nem sok köze volt a klasszicista időkben, én a mostani dalokba - még ha tudat alatt is - csak-csak belehallom a valamikori fémhimnuszok csatába hí­vó szavát. Ez persze lehet az én szubjektí­v mozim is, ugyanúgy, mint az enyhe délies-countrys jelleg felidézése a lemez második felében elszaporodó lassúk esetében, de a Don't Give Up Your Dream valószí­nűleg már nem csak nekem varázsolja elő a szépemlékű Coverdale-Page album egyik slágerét, aki nem hiszi, járjon utána. A nyitószerzemény természetesen húz, mint az örvény (ez alapkövetelmény az AOR albumoknál, figyeljétek meg), de a második dal Ted Nugentes pszichedeliája is képes volt megdobogtatni a szí­vemet - mely ugye fémből van -, csakúgy, mint a lemez abszolút AOR himnusza, a Broken Down, vagy a már emlí­tett, Tobias Sammettel előadott duett.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások