Beardfish: Destined Solitaire

írta Tomka | 2009.12.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.beardfish.argh.se/

Stílus: eklektikus progresszí­v rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
- Rikard Sjöblom - ének, billentyűk - David Zackrisson - gitár - Robert Hansen - basszusgitár - Magnus Östgren - dob
Dalcímek
1. Awaken the Sleeping (6:01) 2. Destined Solitaire (10:53) 3. Until You Comply (Including Entropy) (15:21) 4. In Real Life There Is No Algebra (4:33) 5. Where the Rain Comes In (8:29) 6. At Home... Watching Movies (1:53) 7. Coup de Grâce (9:49) 8. Abigail's Questions (In an Infinite Universe) (9:12) 9. The Stuff That Dreams Are Made Of (10:40)
Értékelés

Egyszer volt, hogy David Zackrisson gitáros és Rikard Sjöbkorn énekes-billentyűs együttest alapí­tott Svédországban, hol nem az egyébként kiépí­tett, nemzetközi hí­rű bandák által központozott progresszí­v rock "infrastruktúra", hanem az újkori metal revolúció hozta meg az igazi népszerűséget. Persze, aki kicsit is beleássa magát a korántsem fagyott skandináv progresszí­v életbe, az ugyanolyan könnyedén találhat magának egyszerre hagyományőrző és innovatí­v fiatal prog. rock együtteseket, mint makulátlan sikolykirályokat. Ilyen kevésbé ismert, ám mégis unikális (jelentőségű) zenekar a Beardfish gárdája is, annak ellenére, hogy a 2007-2008-ban kiadott Sleeping In Traffic I-II lemezekkel magukra irányí­tották a prog. fanatikusok kisebb-nagyobb családjának árgus szemeit, minekutána az idei Destined Solitairet fokozott érdeklődés, és megnőtt elvárások övezték. De mire fel a nagy hűhó? Korántsem semmiért, ugyanis a tagadhatatlanul modern í­zekkel és "posztmodern" attitűddel megáldott Sleeping In Traffic Part II retro prog.rockja a 2008-as év talán legjobb ilyen stí­lusú lemezének mondhatja magát. A Beardfish zenéje az eksztatikus, eklektikus progresszivitás és az északi szimfonikus rock kreatí­v arányérzékkel összeolvasztott keveréke. Habár nem akarják újraalkotni egy az egyben a '70-es évek hangzásvilágát, ill. szolgaian követni a nagy elődök által kijelölt muzikális csapásirányokat, zenéjük mégis elsősorban korábbi prog. óriások nyomvonalain és jellegzetességein keresztül definiálható. A rengeteg tempóváltást és instrumentális meglepetést hordozó Gentle Giant, a sokszor furcsa, éles és kí­méletlen zappai humor és jazzes dalszerkesztés, a King Crimson í­téletnap-hangulatú szerzeményei, vagy az Emerson Lake & Palmer innovatí­v billentyű-használata egyértelműen a fő hatások közé sorolható. De idevehetjük még az Anglagard szimfonikus szeánszait, a Focus játékos progresszí­v orgiáját, a Pink Floyd hangulatteremtő képességét (érdemes figyelni a basszusgitár-játékot), de a modern rock vagy akár a minőségi pop zene is felbukkan a "sorok között" (érdemes meghallgatni a Sleeping In Traffic c. 35 perces opust, ami egyszerre adózik tisztelettel a Genesis Supper's Ready-je és a Bee Gees előtt). Ami kiemelkedő a Beardfish gárdájában, az a könnyedség, ahogy cikáznak az egyes stí­lusok között, és az az elegancia, amellyel egyik homageról a másikra lépnek, miközben olyannyira nem lehet lopással vádolni őket, hogy egy-két hallgatás után már felismerhető válik az a "tipikus" Beardfish í­z. Nincs mit tenni, ha már mindent eljátszottak a nagy öregek - ignorálni őket nem érdemes, í­gy nagyon szimpatikus az az út, ahogy fejet hajtanak előttük, de szabadon, és határokat áthágva interpretálják és modernizálják az elődöket. Na de elég a paradoxonokból, lássuk, hogyan is valósul meg mindez a gyakorlatban. A nyitó Awaken The Sleeping csak nevében idézi az előző lemezeket, inkább egy ELP etűdnek í­gérkezik nyitányával, Hammond-vezérelte dallamaival, de hamar befutnak a torzí­tott gitárhangok, majd jön az epikus hangvétel, de a gitárszóló, az érdes basszusfutamok (bizony, itt nem csak "háttéreszköz") és az emersoni diverzitást idéző billentyűk párbeszéde már a Gentle Giant eklektikáját idézi. A dal simogatóan lágy hangulatban ér véget, hogy helyet adjon a Led Zeppelin ambiciózus, keményvonalas riffelésével operáló cí­madó számnak, amelyben Rikard Sjöblom bizonyí­tja, hogy a szcéna egyik legfigyelemreméltóbb tehetsége. Hagyján, hogy dallamérzékenysége kimerí­thetetlennek tűnik, de orgánuma is olyan plasztikusnak bizonyul, mint a rengeteg tetőpontot és muzikális mélyfúrást megvalósí­tó zene: a meghatódottságtól és melankóliától túlcsorduló érzelemtelí­tettség állapotától könnyedén jut el az izgatottságot reprezentáló "hadarásig", vagy a rétegzett refrén-harmóniákig. A Beardfish soha nem áldozta fel a komplexitást a közérthetőség oltárán, ám mindig képesek voltak maradandóan fülbemászó, már-már megadallamos melódiákkal megfejelni számaikat, és ez nagymértékben Sjöblom érdeme. Elsőre talán furcsának tűnő hangszí­ne hamar a zenekar védjegyévé válik, felfokozott érzékenységének és impozáns változatosságának köszönhetően: a cí­madó dalban első alkalommal még death metalos hörgésre is elragadtatja magát. A pár percenként bekövetkező tempótörések, az akusztikus gitárral megspékelt atmoszférateremtő passzázsok mellett a jó esetben pszichedelikus őrületig fokozódó szólópárbajok pedig még, kis túlzással, Al Di Meola gitárfutamait is megidézik. Nem kell megijedni, a progresszí­v panorámából fakadó jelzőhalmozás nem valamiféle elitizmus ecsetelgetésére szolgál: a svéd kvartett fő célja egyértelműen az - intelligens - szórakoztatás. Elég csak belefülelni az Until You Comply kezdésébe, a lüktető dallamvariációk tárházába, a táncoló billentyű- és basszus-koppanásokba, miközben a hangszeresek alapvetően visszatérő, megjegyezhető leitmotivokban gondolkodnak. "A haldokló nagyzenekar őrülten játszik már" - hangzik Sjöblom dramatikus, őserejű énektémája, a háttérben pedig a végzet billentyűszólama szól: hirtelen egy rock operába csöppentünk, majd újabb stí­lusugrás, és máris a Zappa-cirkusz porondján állunk, ahonnan csakis a '70-es évek í­zvilágába vezethet utunk. Az In Real Life There Is No Algebrat már reagge-s ritmus és funky-s dinamika strukturálja, miközben az énekes olyan, jobb hí­ján alternatí­vnak nevezett géniusz együttesek, mint a Muse vagy a The Dear Hunter dallamvilágát is idecitálja. Gondosan átgondolt és szabályozott káosz ez, a határokat nem ismerő kreativitás játszótere. Rengeteg hatás és stí­lus keveredik, de nincs közöttük domináns elem. Azaz, mégis van: a Beardfishé. A Where The Rain Comes In a zenekar epikus oldalát villantja fel, Sjöblom elérzékenyül és meghat, már-már musicales közvetlenséggel, miközben a szólók alatt Jon Lord ominózus Hammondja is visszaköszön - a vicc az, hogy a Destined dallamai nem olyan nyilvánvalóak, mint az előző két lemezé, többszöri hallgatás szükségeltetik ahhoz, hogy felfedjék gyönyörűségüket a maguk valójában. A Coup De Grace talán a legkevésbé ihletett a lemez számai közül, ám még ez a tí­zperces instrumentális szerzemény is képes sajátos hangulatot teremteni: a közelgő apokalipszis és valami sodró, intenzí­v élmény között oszcillál. A svédek muzsikája alapvetően épí­t a "történetmesélésre", mintha csak különböző sztorik és narratí­vák hangjegyekre való átfordí­tását végeznék, szimbolikus sí­kra emelve azok fordulatait és élményvilágát. Persze nem kell annyira elvonatkoztatni, hiszen a dalszövegek is gyakran egy-egy történetet járnak körül - Frank Zappa maró iróniája itt érvényesülhet a maga teljességében, még ha ez a Destineden arányaiban csökkent is az előző lemezekhez képest. Az eddigi számok zsúfolt ötletparádéihoz képest visszafogottabb az Abigail's Questions, amely egy komótosabban épí­tkező darab, és a kapós melódiák is szégyenlősebbek. A lemez nem könnyű falat a maga 76 percével, ám a záró The Stuff That Dreams Are Made Of segí­ti az emésztési folyamatot. Jazzes improvizációnak beállí­tott instrumentális variációk, háttérbe húzódó, ám finom dobjáték, enyhe space rockos beütés, és elszállós énektémák jellemzik. Tény, hogy a lemez a végére nem tudja átugorni az önmaga által felállí­tott lécet (a svéd zenészek 3 év alatt 3 darab, egy óra feletti játékidővel rendelkező albummal jelentkeztek - csak nehogy kiszáradjon mágikus kreativitás-kútjuk), és az énektémák sem olyan egyenletesen lenyűgözőek, mint a korábbi két lemezen (azért sztenderd mércével í­gy is kiemelkedő teljesí­tmény), a Destined mégiscsak a Beardfish top 3-ának jeles képviselője.

Pontszám: 8.5