Kalapács: Apokalipszis

írta garael | 2009.12.01.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Hammer Records

Weblap: www.kalapacs.net/

Stílus: heavy/power metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Kalapács József - ének Sárközi Lajos - gitár Weisz László - gitár Beloberk István - basszusgitár Beloberk Zsolt - dob
Dalcímek
01. Intro (01:05) 02. Mutáns vagyok (03:55) 03. Sohase vár (05:18) 04. Apokalipszis (03:34) 05. Patkánymese (03:33) 06. Álarc (03:07) 07. Kósza vér (04:13) 08. Gyilkos tánc (03:29) 09. Majdnem szabadon (04:02) 10. Én vagyok a neked való (04:37) 11. Idegen világ (04:12) 12. A vég (04:11) 13. A rock, háború (05:22)
Értékelés

Jóllehet, minden egyes megjelenő Kalapács albumhoz kapcsolódó reklámszöveg-bázis jelentős része az ős Pokolgép és Ómen fanatikusok régi életérzésének újrahí­vását hirdeti, én sosem éreztem, hogy a szólóbanda az emlí­tett két csapat zenei örökségét folytatná. Mielőtt a fenti megállapí­tás fényében a két kult zenekar rajongói elkészí­tik a vudubabámat némi n(é)miszerv szurkálás szándékának eredőjéből ( ha már szurkálni akartok, akkor a szí­vemet próbáljátok, az úgyis kőből, izé, fémből van), gyorsan leszögezném: Józsinak sikerült elődzenekaraiból a "finomságokat" kiemelni, hogy új szintézist teremtve alkossa meg a Kalapács muzikális egyvelegét. Persze ennél a bátran felvállalt, markáns műfajnál igencsak viszonylagos finomságról beszélni, főleg jelen recenzió tárgyát tekintve, mely hátrahagyva a legutóbbi három album néha rockosabb vizekre hajózó hullámait, ezúttal nyí­lt szí­ni adok-kapokra vállalkozva, szövegileg és zeneileg is direktebb, szigorúbb irányba váltott. A sejtelmes, Morriconét idéző intro - mely elcsépelt koncepciója ellenére is üt, köszönhetően a sikeres szellemidézésnek - után felhangzó Mutáns vagyok bevezető himnusza még szervesen illeszkedik a keményebb, speedelősebb kalapácsütésekhez, de a lemez cí­madó dala a maga kapkodó, thrashelő ütemeivel már egy fokkal magasabb szintet jelöl a szigor-skálán - ám ez még nem a végső stádium! A Patkánymese mind szövegileg, mind hangzását tekintve - jóllehet nem a sebességnél, hanem a riffek elidegení­tő jellegénél, és Józsi dallamprezentálásánál fogva - , az Álarc pedig staccato, modern tempóapritása miatt adagolja a fémpofonokat mázsás szigorral - ez bizony nem a megszokott súlycsoport ( ha Erdeinek sikerült, Kalapácséknak miért is ne?). A szövegi világ a zenei oldaltól különbözően nem lép ki a megszokott (korai albumokat jellemző) keretek közül, ami nem baj, mert a megfogalmazás kárpótol a témafelvetés monokróm jellege miatt: a Gyilkos tánc ennek ellenére finom iróniával absztraktálja Bivi politikai attitűdjét, mely jobbra és balra osztogatva az ütéseket sugall (mit sugall, fejbe ver) véleményt a hatalmi elit szalontáncos szokásairól. A súlyosabb muzikális megfogalmazás önkéntelenül is analógiát teremt az utóbbi UDO albumokkal, ami Dirkschneiderék teljesí­tményét tekintve, úgy gondolom, mindenképpen dicséretes - a szögletes riffeket szerencsére remekül oldják a szokásosan könnyen emészthető dallamok. Az összbenyomás pozití­v jellege ellenére becsúszott egy-két hiba is: kicsit talán sok a 13 dal, én például az AC/DC riffel induló "kvázi" csajozós dalt, az Én vagyok a neked való-t mindenképpen lehagytam volna az albumról - még akkor is, ha szövegi tartalom őszintének tűnik -, s bizony a nagy keménykedés között becsúszott egy-két fals énekhang is, ami koncerten elmegy, de egy lemezen - ilyen profi zenészek prezentálásában - nem elfogadható.

Pontszám: 7