Kalapács: Apokalipszis
írta garael | 2009.12.01.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Hammer Records
Weblap: www.kalapacs.net/
Stílus: heavy/power metal
Származás: Magyarország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Jóllehet, minden egyes megjelenő Kalapács albumhoz kapcsolódó reklámszöveg-bázis jelentős része az ős Pokolgép és Ómen fanatikusok régi életérzésének újrahívását hirdeti, én sosem éreztem, hogy a szólóbanda az említett két csapat zenei örökségét folytatná. Mielőtt a fenti megállapítás fényében a két kult zenekar rajongói elkészítik a vudubabámat némi n(é)miszerv szurkálás szándékának eredőjéből ( ha már szurkálni akartok, akkor a szívemet próbáljátok, az úgyis kőből, izé, fémből van), gyorsan leszögezném: Józsinak sikerült elődzenekaraiból a "finomságokat" kiemelni, hogy új szintézist teremtve alkossa meg a Kalapács muzikális egyvelegét. Persze ennél a bátran felvállalt, markáns műfajnál igencsak viszonylagos finomságról beszélni, főleg jelen recenzió tárgyát tekintve, mely hátrahagyva a legutóbbi három album néha rockosabb vizekre hajózó hullámait, ezúttal nyílt színi adok-kapokra vállalkozva, szövegileg és zeneileg is direktebb, szigorúbb irányba váltott. A sejtelmes, Morriconét idéző intro - mely elcsépelt koncepciója ellenére is üt, köszönhetően a sikeres szellemidézésnek - után felhangzó Mutáns vagyok bevezető himnusza még szervesen illeszkedik a keményebb, speedelősebb kalapácsütésekhez, de a lemez címadó dala a maga kapkodó, thrashelő ütemeivel már egy fokkal magasabb szintet jelöl a szigor-skálán - ám ez még nem a végső stádium! A Patkánymese mind szövegileg, mind hangzását tekintve - jóllehet nem a sebességnél, hanem a riffek elidegenítő jellegénél, és Józsi dallamprezentálásánál fogva - , az Álarc pedig staccato, modern tempóapritása miatt adagolja a fémpofonokat mázsás szigorral - ez bizony nem a megszokott súlycsoport ( ha Erdeinek sikerült, Kalapácséknak miért is ne?). A szövegi világ a zenei oldaltól különbözően nem lép ki a megszokott (korai albumokat jellemző) keretek közül, ami nem baj, mert a megfogalmazás kárpótol a témafelvetés monokróm jellege miatt: a Gyilkos tánc ennek ellenére finom iróniával absztraktálja Bivi politikai attitűdjét, mely jobbra és balra osztogatva az ütéseket sugall (mit sugall, fejbe ver) véleményt a hatalmi elit szalontáncos szokásairól. A súlyosabb muzikális megfogalmazás önkéntelenül is analógiát teremt az utóbbi UDO albumokkal, ami Dirkschneiderék teljesítményét tekintve, úgy gondolom, mindenképpen dicséretes - a szögletes riffeket szerencsére remekül oldják a szokásosan könnyen emészthető dallamok. Az összbenyomás pozitív jellege ellenére becsúszott egy-két hiba is: kicsit talán sok a 13 dal, én például az AC/DC riffel induló "kvázi" csajozós dalt, az Én vagyok a neked való-t mindenképpen lehagytam volna az albumról - még akkor is, ha szövegi tartalom őszintének tűnik -, s bizony a nagy keménykedés között becsúszott egy-két fals énekhang is, ami koncerten elmegy, de egy lemezen - ilyen profi zenészek prezentálásában - nem elfogadható.
Legutóbbi hozzászólások