Slayer: World Painted Blood

írta Kotta | 2009.11.23.

Megjelenés: 2009

Kiadó: American/Sony

Weblap: www.slayer.net

Stílus: 2009

Származás: USA

 

Zenészek
Tom Araya - ének, basszusgitár Jeff Hanneman - gitár Kerry King - gitár Dave Lombardo - dob
Dalcímek
01. World Painted Blood - 05:53 02. Unit 731 - 02:39 03. Snuff - 03:42 04. Beauty Through Order - 04:36 05. Hate Worldwide - 02:55 06. Public Display of Dismemberment - 02:34 07. Human Strain - 03:09 08. Americon - 03:22 09. Psycopathy Red - 02:26 10. Playing With Dolls - 04:13 11. Not of This God - 04:20
Értékelés

Az utóbbi két-három év maga lehet a mennyország a thrash rajongók számára. A stí­lus vezető bandái (Metallica, Megadeth) végre erős, gyökereiket felelevení­tő produkciókkal jelentkeztek, lelövöm a poént, ezt tette a triumvirátus harmadik tagja, a Slayer is. (Minden kosárban kell lenni egy rohadt almának, úgyhogy az Anthraxot most inkább tegyük félre egy kicsit!) A másodvonal is nagyon fickós (Testament, Destruction), nem beszélve a trónkövetelő fiatalok hadáról. A szcéna úgy tűnik, végre kilábalt ugyanis a “ciki" és az “ez már nem menő" besorolásból, ezért egyre több kezdő zenekar vállalja fel (közel) eredeti formájában is a szélvészgyors tempók, szaggatott riffek és az ezekre üvöltött verzék örökségét. A helyenként beteges szövegvilággal és gyermeteg külsőségekkel együtt (pl. a gagyi borí­tó ebben a stí­lusban szinte kötelező tartozék, haha) - de erről lesz még szó kicsit később. Szigorúan véve ez a fajta muzsika nem tartozik a Hard Rock Magazin profiljába, de mégis csak egy többszörösen Grammy dí­jas metal zenekarról van szó, ezért megragadom az alkalmat, hogy - valamelyest szubjektí­ven - végigszaladjak a pályafutásukon. A Show No Mercy (1983) még leginkább egy felpörgetett NWOBHM lemezhez hasonlí­t, a nyí­ltan sátánisa imidzs és az extravagáns megjelenés/szövegvilág ekkor még legalább annyit nyomott a latban figyelem-felkeltés szempontjából, mint maga a zene. A Hell Awaitsen (1985) viszont már a legtöbb, későbbiekben is rájuk jellemző stí­lusjegy felvonultatásra került: a King/Hanneman páros kifacsart, fifikás riffelése és egyéni szólói, Araya dühös/karcos üvöltése és Lombardo emberi ésszel felfoghatatlan tempói, pörgetései. A fémzene történetébe, mint az extrém zenék koronázatlan királyai, a Reign In Blooddal (1986) í­rták be magukat. Történetesen én nem kedvelem annyira ezt az albumot. Szerintem ezen, a korábban a szélvészgyors ritmusok és a dallamosság, élvezhetőség határán sikeresen egyensúlyozó zenekar a “legyünk mi a világ legvadabb bandája" jól csengő és kétség kí­vül sikeres stratégiája oltárán utóbbit (dallamok) elég keményen beáldozta az előbbi (tempó) javára. (Hihetetlen, de valaki összeszámolta, az album átlagos percenkénti leütése 220 - a normál 4/4 esetén ez 120, azaz másodpercenként kettő.) Ez a zenei kirándulás persze zsákutcának bizonyult, a következő lemezen í­gy érezhetően visszavettek a gázból. A '88-as South Of Heaven “belassulása" természetesen csak az előzmények ismeretében értendő. 1990-ben jelent meg a szerintem legjobb albumuk, a Seasons In The Abyss. Itt megint tökéletes egyensúlyba kerültek az alkotóelemek, ez a Slayer pályafutásának második csúcspontja (az első a közvélekedés szerint a Reign, szerintem a Hell Awaits). A ‘90-es években készült másik két stúdió lemezüket (Divine Intervention - 1994, Diabolus In Musica - 1998) én kevésbé szeretem (pedig a pusztí­tó gépezet itt melegedett be csak igazán), sőt a 2001-es God Hates Us Allt is ebbe a kategóriába sorolom. Ezekre befurakodott a korszellem, lehangolt gitárok, sötétebb riffek és súlyosabb hangzás képében, a punk/hardcore énekstí­lus is előre nyomakodott, a heavy metal hatásokat háttérbe taszí­tva. (Olyannyira, hogy 1996-ban egy közel teljes albumot szenteltek punk, HC és crossover bandák számainak feldolgozására, ez volt az Undisputed Attitude.) A 2006-os Christ Illusionön találtunk újra egymásra. Ezen - hála az égnek! - maguk mögött hagyták a modernkedést, ráadásul a Seasons után eltávozott Lombardo is visszatért a zenekarba. A riffek ezen a lemezen ismét rafináltak, nem csak súlyosak, a tempók újra változatosak és visszatértek a dallamok is (idézőjelben persze, AOR dallamorgiát itt ne várjon senki). Egyszerűen zseniális a cucc, megvan a harmadik csúcspont! Örömmel jelentem, hogy World Painted Blood pont ugyan olyan, mint az elődje. Szerencsére semmi sem változott, régi-sulis hangzás és hozzáállás jellemzi, itt is felvonultatásra kerül minden olyan elem, ami a fujtogatók erőssége, és ami kiemeli őket az átlagból (nem ismétlem el, mik ezek, kicsit feljebb megtalálod). Szélsebes aprí­tástól (Unit 731, Hate Worldwide, Psychopaty Red) kezdve a lazább “slágerekig" (Beauty Through Order, Americon, Playing With Dolls) mindenki megtalálja majd a maga kedvencét ezen az albumon. A katarzis ezúttal elmaradt, de csak azért, mert már megvolt három évvel ezelőtt. Végül, de nem utolsó sorban: a tematika. A lemezt felvezető, pszichopata sorozatgyilkos rémtetteit taglaló videó bizonyára sokak számára beteges, hatásvadász, vagy éppenséggel gusztustalan. A zombik inváziója tí­pusú horrorisztikus, apokaliptikus látomások, a tömegmészárlás vagy éppen a náci ember-kí­sérletek mindig is részei voltak ezen zenekar szövegvilágának, imidzsének, a szervezett vallások ellenzésével együtt. (Bí­róság elé is citálták őket a '90-es években, egy brutális, sátánista szertás keretében elkövetett gyilkosság "felbujtóiként", amely több éves huzavonát követően végül felmentéssel zárult). Való igaz, a Slayer borí­tók és dalszövegek elemzése néhány pszichológusnak több havi munkát adhatna, de én azt mondom, hogy még mindig jobb, ha King és Hanneman í­gy éli ki averzióit, mintha ők maguk gyilkolásznának egy nagyváros sötét sikátoraiban. Sokat elárul, hogy Araya időközben “megtért", mégis gond nélkül énekli tovább King vallásellenes kirohanásait -hát ennyire kell komolyan venni ezeket a külsőségeket.

Pontszám: 8