Evergrey: Monday Morning Apocalypse

írta garael | 2006.02.22.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Inside Out Records

Weblap: www.evergrey.net

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Tom S. Englund - gitár, ének Henrik Danhage - gitár Rickard Zander - billentyű Michael HíĽkansson - basszus Jonas Ekdahl - dob
Dalcímek
01 Monday Morning Apocalypse 02 Unspeakable 03 Lost 04 Obedience 05 The Curtain Fall 06 In Remembrance 07 At Loss For Words 08 Till Dagmar 09 Still In The Water 10 The Dark I Walk You Through 11 I Should 12 Closure
Értékelés

Úgy gondolom, két olyan album jelenik meg az idén, melyre a világ prog.rockerei egyöntetűen nyálcsorgatva várnak: az egyik a Queensryche Agymosás Hadművelete, a másik pedig jelen kritika tárgya. Véleményem szerint az északi szí­ntér a metál egyik legfontosabb várává vált, olyanná talán, mint a valamikori Bécs, mely végülis megnyithatta a kapukat Nyugat-Európa felé a támadó mongol, később török csapatoknak. Ráadásul nem egyetlen stí­lusban adnak újabb és újabb örökösöket a metál kiráyi trónjára: az extrém zenéktől a progresszí­v műfajokig szinte minden évben felbukkan egy csapat, hogy megmutassa a világnak az északi láng fényét (huhh, ez kissé patetikus volt), miközben a régiek egyre magasabbra teszik fel az elérendő mércét. Furcsa kimondanom az Evergrey esetében ezt a szót, hogy régi, hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy megismertem egy addig számomra ismeretlen, ám már két lemezen túljutó svéd együttes érdekes, addig sosem tapasztalt atmoszférájú lemezét, a In Search Of Truth-t., és kicsit később a ronggyá hallgatott Recreation Day-t. Az együttes azonban, bárhonnan is nézem, elmúlt 10 esztendős, jóllehet első lemezük már a metal feltámadás első évében, 1998-ban jelent meg. Mit is jelent Nekem az Evergrey? Elsősorban természetesen egy progresszí­v metál bandát, gyakori dühödt, kemény, modern, ám mégis a nagy klaszikusok örökségéből származó riffeléssel, szomorkás, elmélkedős dallamokkal, és ezzel együtt filmzenét. Filmzenét, kaphatják most sokan fel fejüket, ám számomra az Evergrey dalait belengő szomorkás, némileg fatális hangulat ugyanazt hordozza, mint a hetvenes évek francia újhullámos filmjeinek klasszikussá nemesedett muzsikája- jóllehet másfajta eszközökkel megjelení­tve. Az Evergrey úgy gondolom, méltán kerülhetett be a metál hí­rességek pantheonjába, hiszen megtalálták azt a vékony vonalat, mely összeköti az igényes zenei kifejezést a jó értelemben vett kommercianizmussal. Jóllehet zenéjük maximális élvezetéhez kell bizonyos fajta hangulat, a dallamok és refrének vannak annyira "ragadósak", hogy bármely időszakban kedvvel hallgassa őket az ember. Mit is mondhatnék az új lemezre? Ha nagyon szakmaian közelí­tem meg, nem találok túl sok változást az előző albumhoz képest. Talán kicsit gyorsabb lett a tempó, talán kicsit dühösebbek, modernebbek a riffek - eltolva ezzel kissé a power irányába a dalokat-, talán még fülbemászóbbak a dallamok, és a billentyű szí­nesí­tő effektjei még dehumanizálóbb hangulatfoszlányokat közvetí­tenek . Az Evergrey ereje azonban nem (csak) is itt mutatkozik meg: ismét sikerült megragadniuk zenéjükben azt a rengeteg hangulati árnyalatot, melynek eredője az a megfoghatatlan légkör, amit bátran nevezhetünk az együttes találmányának. A fejbólogatós - gyakran a modern metál bandákra jellemző riffelést (Obedience) olyan érzékkel tudják a szomorkás dallamokhoz illeszteni, hogy a dalok nem esnek szét, létrehozván a zenei Yint és Yangot, melyek nem léteznek egymás nélkül, ám ketten együtt a világegyetemet adják. Ahogy a banda történetének talán legkeményebb riffjéből - The Curtain Fall- átváltanak egy énekeltetős, slágergyanús dallamba, azt ezidáig ilyen tökéletesen pusztán egyetlen bandánál, a csúcson lévő Paradise Lost Draconian Times albumán hallottam. Hiába, nem tudok számokat kiemelni, szinte mindegyik maga a tökéletesség: a lemez cí­madó poweres lendülete, az Unspeakable lí­rai durvulata, a Lost elmélkedős verzéje, vagy az At Loss For Words dühödt, kiabálós kiállása megannyi gyöngyszemként ékí­tik a dalok füzérét.

Pontszám: 10