Steve Morse Band: Out Standing In Their Field

írta Adamwarlock | 2009.11.12.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: www.stevemorse.com/

Stílus: fúziós rock

Származás: USA

 

Zenészek
Steve Morse - gitár Dave LaRue - basszusgitár Van Romaine - dobok
Dalcímek
1. Name Dropping 2. Brink Of The Edge 3. Here and Now and Then 4. Relentless Encroachment 5. John Deere Letter 6. More To The Point 7. Time Junction 8. Unnamed Source 9. Flight Of The Osprey 10. Baroque ‘N Dreams 11 Rising Power (Live)
Értékelés

Sokak számára a száz százalékig instrumentális rockzene az unalom poklát jelenti. Tény, hogy, ha egy együttes ebbe a fába vágja a fejszéjét, számí­that rá, hogy bizony nagyon kérges és kemény a törzse. Értem ez alatt, hogy egy instrumentális lemeznek kiemelkedően kell teljesí­tenie, ha köztudatba akar kerülni. Amióta az instrumentális zene rögös útját választó Steve Morse a Deep Purple legénységét erősí­ti, szólókarrierje kissé perifériára került a művész életében. 2005-ig szabályos időközönként jelentek meg lemezei, ám a StressFest utáni kiadások feledhetőek voltak, mint egy Uwe Boll fim. Valami hiányzott belőlük. Ezen az albumon, azt kell mondanom, Steve ismét megtalálta a kilencvenes években felejtett önmagát, és egy a végtelen profizmussal megkomponált kiadvánnyal bőví­tette a fúziós rock panteonját. Gondolom senki nem képzelte, hogy hősünk játékába bármilyen módon bele lehetne kötni. Hibát még a Hubble Ĺ°rteleszkóppal sem lehet találni gitárosunk teljesí­tményében. Dallamvilága -Morse korábbi együttesének - a Dixie Dregsnek a dallamos, jó kedélyű Univerzumát idézi. Néhol én egy csipetnyi Malmsteen hatást véltem fölfedezni, főleg az Unnamed Sources cí­mű számban, aminek refrénje nagyon hasonlí­t Yngwie bácsi Crystal Ball cí­mű dalához. Egy instrumentális albumnak először is meg kell küzdenie az egyhangúság démonával, ugyanis nagyon nehéz változatossá tenni egy ilyen lemezt, ráadásul ezek a projektek az ,, eszes" zenehallgató közönséget célozzák meg, í­gy az embernek a teljes összpontosí­tására szüksége van ahhoz, hogy tökéletesen megérthesse az előadók mondanivalóját. Az Out Standing In Their Fields ezen a területen is kitűnőre vizsgázott: a dalok nagyon ,,felhasználóbarátra" sikerültek, Steve nem száll el benne, nem erőlteti a pszichedelikus hangzást, egyértelmű, letisztult, tökéletesre csiszolt témákat rak elénk, amik megfelelően balanszí­roznak a közérthetőség és a művészi önmegvalósí­tás koordinátarendszerében. Ami még hozzájárul a lemez különlegességéhez és az album változatosságához, az a rengeteg, rockzenétől idegen vagy épp rokon stí­lus felhasználása. Steve Morse-t bizony nem lehet olyan mondvacsinált korlátok közé sorolni, mint a zenei stí­lusirányzat. Ez régen sem volt másképp, úgyhogy ismerősként üdvözölhetjük a country, jazz és klasszikus zenei elemeket. Van, hogy önmagukban bukkannak föl egy teljes szám erejéig, máshol éppen csak a rockzenei rész bevezetőjeképp szolgálnak, de legtöbbször vegyí­tve, egymással és a keményebb műfajjal keverve jelennek meg. Ahol az előbb még western kocsma állt, két perc múlva már középkori várkastély épült, de csak azért, hogy a zene mögé elképzelt történet szereplői hirtelen bőrdzsekit vegyenek fel és motoros csizmát húzhassanak lábukra. A számok nem túl hosszúak, átlagban a négy-öt perc környékén mozognak, kitesznek együtt azonban ötvennégy percet. Nagyrészt középtempós, sokszor jazz-es ritmikára épülő dalokat kapunk, süví­tő sebességű ,,országúti rock" slágerekre ne nagyon számí­tsunk. Az egész lemezről elmondható, hogy nagyon kellemes, jó kedélyű hangulat árad belőle. Bizonyos részei kifejezetten nyugtató hatásúak, de mégsem degradálódik a háttérzene kategóriába. Még csak halvány megbicsaklásokat sem találunk, erre szokták mondani, hogy nagyon ,, egyben van". Ezzel a lemezzel Steve Morse feledtette a 2000 utáni, kissé döcögős próbálkozásait.

Pontszám: 8.5