Trans-Siberian Orchestra: Night Castle

írta Tomka | 2009.11.07.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Atlantic Records

Weblap: www.trans-siberian.com

Stílus: rock opera

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Karácsonyi progresszivitás? Leginkább valami ilyesmi kép élhet a Trans-Siberian Orchestraval kapcsolatban az egyszeri zenehallgató fejében. Nem is csoda, hiszen a zenészek egész garmadáját felvonultató együttes három albumot is szentelt a Karácsony témakörének, kimerí­tve azt mind szövegileg, mind feldolgozások, mind a dallamszerenádok terén. Legutóbbi, The Lost Christmas Eve c. lemezük elérte az "évszak-specifikus" muzsikaként aposztrofált megközelí­tésmód csúcspontját: a mézesmázos melódiaburkolat álcája alatt sikerült eljutniuk a stí­lusbeli differenciáltság egy magasabb fokára is, kabaréra hajazó számtól kezdve a megszokott elégikus-akusztikus balladákon keresztül egészen egy "elektronikus bluesig" bezárólag. Ha azt mondanánk, hogy a TSO a Savatage epikus-monumentális oldalának továbbgondolása, csak részben állí­tanánk igazat. Legalábbis a karácsonyi albumok esetében. Ezek többsége ugyanis teljes mértékben a Sava érzelmes oldalát "radikalizálja", feldúsí­tva a keresztény ünnep pár vezérmotí­vumban megragadható jellegével. Ha pedig megfejeljük azzal, hogy ezt az egyik legszentimentálisabb történetcsokorba ülteti (elég csak elolvasni a dalszövegek "mögötti" történetet), akkor bizony be kell vallani, hogy gyakran a giccs peremén táncolnak, miközben különböző érzelemtárlatok kiállí­tásán, bemutatásán fáradoznak. Remény, hit, szeretet, lecsupaszí­tva - "történetek, amik reményt, kreativitást, empátiát és részvétet sugalmaznak". Azonban az albumok mögött megbújó sztorivázak úgy tűnnek, mintha a muzikális mágia leegyszerűsí­tett változatai lennének: a megfoghatatlan, a konkretizálás alól kibújó emocionális sokk betűbe szorí­tott variációi. Talán nem meglepő, de mindenképpen beszédes tény, hogy ezen történetek középpontjában gyerekek állnak. Nem véletlen: a zene is az egyszerű oppozí­ciókra felosztott világkép (jó-rossz, stb.) dimenziójában mozog. Ha pedig itt tartunk, talán élhetünk egy közhellyel: "minden emberben lakik egy gyermek", ugyebár, és az még a rigorózus-intellektuális alkatoknál is fogékony lehet egy esetben arra a naiv életszemléletre, amely érzelmi alapon közelí­t minden eseményhez. Ennek pedig egyetlen útja létezik: a zene. A Trans-Siberian Orchestra azonban nem csak karácsonyi albumokat készí­tett. 2000-ben adták ki Beethoven's Last Night c. lemezüket, amely a TSO iránymutató alkotása, még a The Lost Christmas Eve szí­vet melengető, lenyűgöző és elkábí­tó dallamai ellenére is. Pontosan azért, mert - habár erre épí­tették fel a zenekar arculatát - a karácsonyi tematika is kifullad egyszer csak, józan keretek között. Nem véletlen, hogy legújabb albumukkal ismét elkanyarodtak a kereszténység szentségétől. A zene is elhagyta a néhol már túlzottan hatásorientált jelleget (még ha be kell vallani, hogy nehéz szabadulni a karácsonyi számok slágeres, átütő erejétől), és visszakanyarodott a Beethoven album musicelesebb témáihoz, amelyek egyértelműen a Savatage világából eredeztethetők. A történet A TSO történetei önmagukban bizony adhatnak némi okot felvont szemöldökökre egyes olvasó/zenehallgató "szemében". Hiába a zenéből és a szövegekből áradó, nagybötűs szeretet, általában nyí­lt amerikai-nyugati-keresztény ideológiával terhelt sztorik azok, néhol igencsak leegyszerűsí­tett elgondolásokkal, amik bizony a zene támogatása nélkül nehezen állnának meg saját lábukon. Mondhatnánk, hogy inkább a zene felől közelí­tve, annak kibőví­tését, egy plusz dimenziót lehet látni bennük, de inkább csak korlátozzák az egyébként jól megí­rt dalszövegek egyéni kibontását célzó fantáziát. Maximum aranyosak, minimum banálisak. Ebből a szempontból is a Beethoven egyéni álmokról és megváltásról szóló története a legmegkapóbb, a Night Castle pedig a kevésbé napfényes úton halad tovább. Persze, senki ne várjon tragédiát (bár akad az is), és borongós hangvételt, ám tény, hogy aközött, hogy egy angyal hogyan találja meg az Isten fiához leghasonlatosabb embert Karácsony éjszakáján, és hogy egy fiatal hadnagy elkerül valamikor 1975 és 1979 között Kambodzsába, Pol Pot kommunista vezér tömegmészárlásának idejére, amely több mint egymillió áldozatot számlált, bizony van egy kis különbség. A Night Castle nyitánya egy misztikus szigetre, a horrorfilmekből is ismerhető régi-magányos kastélyba kalauzolja a hallgatót. Azonban megfélemlí­tésről szó sincs: újfent egy kisgyerek világába csöppenünk bele elsőként. Cassandra, a 7 éves kislány éppen egyik ritka szünidejét tölti nagyszülei kastélyában, amikor egyszer késő éjszakáig fennmaradva, egy ismeretlen férfit fedez fel a tengerparton, amint máglyát rak, aminek fényében egy homokvárat épí­t. Miután hamar barátságot kötnek, a férfi belekezd egy történetbe, amely a Night Castle elbeszélésének fő csapásvonalát adja: egy barátjáról mesél, a fiatal hadnagyról, amint megismerkedett feleségével egy drogosokkal, csövesekkel és dealerekkel teli utcán. A "szerelem első látásra-t" betetézve egy napos ismeretség utáni házasság kötetett az ifjú szerelmesek között. Nem megfontolatlanságból, hanem azért, mert a hadnagynak másnap a frontra kellett utaznia, hogy az empátia és a szabadság igéjét elvigye Kambodzsába, ahol vannak olyan szerencsétlen emberek, akik nem tapasztalhatták meg a Nyugat civilizált légkörét. Azonban elindulása előtt még felönt kissé a garatra, és egy csónakban tölti az éjszakát, miután nem talál vissza szállására. Részegnek lenni pedig nem okos dolog: fiatal katonánk az óceán közepén ébred fel, az egyetlen közeli objektum egy sziget, rajta egy elhagyatottnak tűnő várral, aminek egy szobájában némi fény pislákol. Miután egy rejtélyes sólyom útmutatásának köszönhetően eljut a szobába, ott nem mással, mint Erasmussal találkozik, a humanista filozófussal és teológussal. Erasmussal bölcsességekkel teli párbeszédet folytat, amely az egész történet ideológiai térképeként szolgál, majd az est elmúltával a tudós egy fadobozt ad neki, amit csak a legkétségbeesettebb pillanatában nyithat ki, hogy segí­tségére legyen (a sztori egyik legszebb pontja: a doboz kinyí­lva Bachot játszik). Újra felébredve a csónakban, álomnak hiszi az egészet, de a doboz ott van nála: rejtélyes, nemde? Majd egy évet szolgál a fronton, megmentve az ártatlanokat a kommunisták mészárszékéből, amikor egy önfeláldozó akciója közben elkapják őt a vörös khmerek. Itt találkozik, már haldokolva Tran-Doval, a gyerekként Konfucius taní­tásain edződő tábornokkal, a hajdanvolt idealistával, akit megtévesztett a kommunizmus. Tran-Do a hadnaggyal beszélgetve jön rá, hogy jelenlegi hivatása ifjúkori elképzeléseinek egyenes megtagadása, és miközben karjaiban hal meg az amerikai katona, elhatározza, hogy teljesí­ti a hadnagy utolsó "kí­vánságát". Mr. Cozier ugyanis - tudva, hogy nem fog találkozni gyermekével, aki azon az egyetlen együtt töltött éjszakán fogant meg - 50 tündérmesét (ugye, a TSO-nál mindig mesékről van szó) í­rt feleségének és gyerekének, hogy legalább ilyen módon tudjanak "kommunikálni" egymással, ha már nem láthatják soha egymást. Tran-Do el is határozza, hogy eljuttatja mind az ötvenet Amerikába, ám mikor évekkel később odajut, már nem találja a családot a megadott cí­men. Amikor a történet erre a pontra ér, a lány, aki mindezt lélegzetvisszafojtva hallgatta, gyanakodni kezd: azzal a drogdí­lerrel azonosí­tja a mesélőt, aki anno elbeszélgetett a hadnaggyal az elkövetkező randevúról, és aki megpróbált Tran-Donak is segí­teni a feleség megkeresésében. Azonban a mesélő, titokzatos férfi sajnálkozva vallja be, hogy ő nem más, mint Tran-Do, és a gyermek bocsánatáért esedezik. Egy könnycsepp gördül le az őt meghaladó eseményeket felfogni igyekvő lány arcán a megbocsájtás jeleként; megkapja ajándékait, a tündérmeséket és a zenélő dobozt, majd Tran-Do eltűnik az éjszakában, hogy megkeresse Erasmus várát a tengeren. Hiába igyekszik le a lány anyja, amikor értesül a történtekről, hogy beszéljen a megváltott Tran-Doval, a tenger hullámai már elmosták a lábnyomait, és a sötét éjszakában csak a máglya fénye tükrözi a kambodzsai katona itt jártának emlékét... A Zene A Trans-Siberian Orchestra dalszerzői gárdájában három zseni található: Paul O'Neill, a Savatage producere és társ-dalszerzője, Jon Oliva, aki talán nem szorul bemutatásra, és Robert Kinkel, billentyűs. Hármuk közreműködése a Savatage Hall of the Mountain King c. lemezén kezdődött, amely a zenekar talán első igazi mestermunkája. A szerzőtrió azóta számtalan Sava lemezen csiszolódott össze, í­gy nem meglepő, hogy a TSO égisze alatt is jobbnál jobb dal-kollaboriációk születtek általuk. Legújabb munkájuk, a Night Castle a karácsonyi hóesés helyett inkább a Streets - Dead Winter Dead - The Wake of Magellan hármas zenei univerzumához áll közelebb, természetesen átszűrve a TSO zenei világán. A TSO legújabb agyszüleménye a csapat eddigi legnagyobb lélegzetvételű vállalkozása: a 70-80 perces játékidőt másfélszeresére növelve, immár két órában tolmácsolják friss rock operájukat a nagyérdemű felé. A rendkí­vül hosszú játékidő mintha megnehezí­tené a befogadást, pláne ha hozzávesszük, hogy a karácsonyi dallamok direktsége is háttérbe szorult valamelyest. Ám emellett (tényleg több hallgatás kell a lemeznek) a Night Castle egyik fő jellemvonására hí­vja fel a figyelmet: ez az album meditatí­vabb, lassabban kibontakozó számok gyűjteménye, amely még a megszokottnál is elmélyültebb befogadást kí­ván. A 121 perc nem tartalmaz különösebb innovációkat: egészen pontosan, a zeneszerzők korábbi innovációinak látlelete, eddigi pályafutásuk esszenciájának gyűjteménye. Az album a kislemezként is megjelentetett, Verdi által ihletett Night Enchanteddel nyit, amely í­zig-vérig tipikus TSO szám: kórusvezérelt énektémák (nincs "lead énekes"), illetve a klasszikus zene és a szimfonikus metal által inspirált gitárjáték kitűnő példája. A Childhood Dreams az Oliva - O'Neill szerzőpáros "első" szerzeménye a lemezen: ez a pár dal már önmagában a muzikális gyönyörszerzés felülmúlhatatlan darabjaiként emelik ki a lemezt a TSO korongok sorából - ketten együtt, az átkoktól megfosztott Midas királyt adják ki, akinek keze alatt minden pozití­v értelemben vett arannyá változik. A Sparks paradox módon - mivel a lemez erősebb dalai közé tartozik - a Night Castle egyik gyengeségére is felhí­vja a figyelmet. Mí­g a korábbi albumoknál a progresszí­v jelző azért állhatta meg némileg a helyét, mivel egyes számokon belül olyan változatosság uralkodott témák és témavariációk tekintetében, hogy ismétlésre szinte alig jutott "idő", a Sparks gitártémája bizony elég egyszerűnek és ismétlődőnek tűnik ahhoz képest. Ez a szituáció több számban is előfordul, azonban a vokális melódiák gazdag rétegzettsége eltereli erről a figyelmet, kiegészülve Tim Hockenberry kellemesen rekedt hangjával. A TSO legnagyobb slágerei között - akár meglepő, akár nem - főleg instrumentális dalokat találunk. Albumaik kb. egynegyedét énektől "mentesí­tett" dalok teszik ki, amelyek szabad teret engednek a zenei virtuozitásnak is. A Night Castle 26 számából egészen pontosan 10 darab instrumentális. A "muzikális implantációk" mindig is jellemzőek voltak a TSO-ra: a karácsonyi albumok esetében ilyen jellegű dalokat olvasztottak be a zenei környezetbe úgy, hogy azok teljes mértékben átlényegültek, és nem csupán azok "rockos átiratai" lettek, amiből manapság nagy trend és pénzkereseti forrás alakult ki (ld. Twisted Sister, Halford, stb.). Még jellemzőbb azonban rájuk a klasszikus zenei művek beleszövése - mert nem egyszerű beillesztésről van szó - a számokba (ld. Beethoven album), amely ezúttal sem maradhatott el. Azonban értetlenül állhatnak a rajongók az előtt, amikor több Savatage nótát, más névvel ellátva, kiadtak a Night Castle albumon. Grieg Hall of the Mountain Kingjének átdolgozása fenomenális a Prelude To Madnessben, de mért kell ezt még egyszer meghallgatni The Mountain cí­mmel? A Mozart and Madness is impozáns volt a Dead Winter Deaden, most itt Mozart And Memories névvel hallhatjuk újfent. Arról nem is beszélve, hogy még az intimitásában zseniális Temptation Revelationt is beleépí­tették a The Lion's Roar c. dalba, amely ezen felül inkább felejthető részeket tartalmaz. Azonban, a negatí­vumokat letudva, az instrumentális dalok ezen felül igencsak érdekfeszí­tőre sikeredtek. Példának okáért a nagyzenekari közreműködés látszatát keltő, Bachot "idéző" Toccata - Carpimus Noctem egy dinamikus, gitárszólókkal tűzdelt progresszí­v "eszmefuttatásba" torkollik, a sztorinak azon pontja után, amikor belecsöppentünk a háború borzalmaiba. A Moonlight and Madness játékos zongorafutamokkal operáló, és annak a gitárszólóval való "párbeszédére" épí­tő dal, mí­g a történetet "lezáró" Embers egy atmoszférikus, akusztikus gitárra épülő dal. Ezzel szemben az instrumentális "sláger szám", a Nutrocker a progresszí­v rock vizeire evez (nem véletlen: Greg Lake is vendégeskedik a dalban), megidézve még a 70-es éveket is, könnyedén megjegyezhető "gitár leaddel"; Orff klasszikusát nehéz lenne elrontani (bár az a repetití­v gitártémán még lehetett volna dolgozni), a lemezt lezáró Tracers pedig mintha mindezek keveréke volna. Ha az instrumentális számok hoztak újdonságot és múltidézést egyaránt a lemezre, akkor az énekesek terén is találhatunk lenyűgöző performanszokat. A Night Castle új "nagyágyúja", Jeff Scott Soto például egy kevésbé ismert oldalát mutatja meg nekünk, elhagyva az AOR lágy világát, beolvad az énekesek epikus dallamokat előnyben részesí­tő kavalkádjába. "Meglepő" teljesí­tményét hallhatjuk a Dead Winter Dead tételeire hajazó Another Way You Can Dieban - egy egyértelműen Oliva rekedt hangjára komponált nóta, amit Soto nagyszerűen szállí­t le. De a Savatage gyönyörű balladáit idéző Dreams We Conceiveben is képes úgy megolvasztani a szí­veket, mint egy AOR balladában sem - csak Oliva és O'Neill tud ilyen melódiákat í­rni. A Night Castle-n egyébként is fantasztikus formájukat mutatják: közös számaik egytől-egyig mesterművek. Ezekben mind újfent előtérbe kerül - természetesen - a zongora, amely valamelyest háttérbeszorult a lemez egészét tekintve. Mint például a The Safest Way Into Tomorrowban, ahol a "megoldást" az alvás jelenti: mint a Sleep simogató dallamai, a Safest Way is képes Jay Pierce érzelemtől túlcsorduló hangjával, egy szál zongorával elérni az emóciók eksztatikus táncáig (gondoljunk csak arra a tipikus "sí­ró" gitárszólóra). A Time Floats On is ezen finoman erezett intimitás felé kacsintgat, Sotoval az élen, ám akad két 10 perc körüli szám a lemezen, amik tökéletesen valósí­tják meg Oliva és O'Neill zenei intencióit, azt a bizonyos "Sava-epikát". A Tran-Do saját gaztetteivel való szembenézését és gyerekkori, idealista énjétől való elszakadását tematizáló There Was a Life a The Wake of Magellan egyenes ági leszármazottja. Nemcsak az óceán dalszövegbeli, hangsúlyos jelenléte miatt, hanem az egész dallamvilág azon album nyitányát idézi, a Welcome - Turns To Me - Morning Sun triót. Nem véletlen, hogy mindkét nagy í­vű opust Rob Evan énekli: kristálytiszta hangját pontosan ehhez a zenéhez teremtették, mintha egyfolytában elfojtott vágyak próbálnának kibukkanni hangjegyei közül. Az Epiphany pedig simán ráférne egy Savatage lemezre, talán némi tempódúsí­tást követően -a Queen világát idéző kórusok és a musicalek (érdekesség: Paul O'Neill zenei pályafutását a Jézus Krisztus Szupersztár és a Hair turnézó változatainak gitárosaként kezdte) érzelmessége bukkan fel itt, kiegészülve az ezúttal "egy főre jutó" kánonnal. Hihetetlen, ahogy Oliva milyen nemesen egyszerű zongoradallamokkal tud a "szí­vhez szólni", csak leüt egy hangot az instrumentumán, és az a hallgató lelkén visszhangzik. (A zene zsenialitását jelzi, amikor szegény toll- ill. klaviatúra forgatót közhelyek halmozására inspirálja - a kifejezhetetlen leí­rásának problémája ez.) Hasonló stí­lusú az egy anyatigris lamentációját megjelení­tő Father, Son & Holy Ghost, Jennifer Cella tüdőt próbáló interpretációjában - a TSO lemezek fő fénypontjai mindig is a fantasztikus énekesi teljesí­tmények voltak. Ide kéne még besorolnunk minden idők - objektí­van egyik, szubjektí­van A - legszebb balladáját-lí­raiját, a Streets albumon megjelent Believet, ám érthetetlen módon sikerült kioltaniuk a mágiát a legnagyobb Savatage örökzöldből. Arra, hogy felkerült a lemezre (több Sava dallal egyetemben), csak egy okot tudok elképzelni: í­gy akarják eljuttatni azon emberekhez ezt a zenét, akik nem ismerik a Savataget, csak a TSO-t, hiszen az jóval szélesebb közönségréteghez "szól". Nem is kellett volna, hogy Oliva énekelje el újra a dalt, de talán Soto vagy Evan jobb választás lett volna a mikrofon mögé, mint Hockenberry. Igazság szerint csak egyetlen TSO dalnokot tudok elképzelni, aki hozzá tudott volna tenni valamit az eredetihez (az egyetlen Zak mellett, de ő már csak háttérvokalistaként van jelen), azonban a csillagokat ténylegesen leéneklő, Daryl Pediford 2004-ben távozott a mennyország rock kórusába.

Pontszám: 9