Transatlantic: The Whirlwind

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.03.

Megjelenés: 2009. október 26.

Kiadó: InsideOut

Weblap: www.transatlanticweb.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ez az az album, amelyre évek óta várok, és amelyről már tulajdonképpen le is mondtam. Reménykedésem, mely szerint a progresszí­v rockban utazó négy nagyágyú (Neal Morse-ex-Spoc's Beard, Mike Portnoy - Dream Theater, Roine Stolt - The Flower Kings, Pete Trewavas - Marillion) kiemelkedő 2000-es SMPT e, majd a 2001-ben napvilágot látott- talán még az előző produktumot is felülmúló - Bridge Across Forever korongjait még követnie kell egy újabb mesterműnek, 2008. február 26. óta már csak nagyon halványan pislákolt. Ekkor történt ugyanis, hogy Neal Morse Budapesten, a Nap utcai Baptista Imaházban adott koncertet, mely után nagyon készségesen állt diktafonunk elé. Amikor elérkeztünk az interjú azon pontjára, amikor Szöcske kollegina a Transatlantic jövőjével kapcsolatos kérdését feltette a mesternek , egy pillanat alatt szorult ökölbe az összes gyomrom. HRM: Roine Stolt egy interjúban azt nyilatkozta, hogy rajtad múlik egy új Transatlantic album létrejötte. Mi erről a véleményed? Neal Morse: Nem gondolom, hogy egy új Transatlantic lemez megjelenése rajtam múlna. Az igaz, hogy nincs időm most ezzel foglalkozni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem foglalkoztat a dolog, de egyszerűen tényleg nincs időm rá. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs most akkora érzelmi kötödésem egy új Transatlantic albumhoz, mint a többieknek. Persze, már addig is sejthető volt, hogy a Spock's Beard egykori kiválósága, aki 2002-ben, hitéletére hivatkozva otthagyta zenekarát és szólópályafutásba kezdett, nem feltétlen foglalkozik a remek projekt újraélesztésének gondolatával, de ott és akkor - főleg a válasz közben látható erős fintorgás alapján - mellbevágó volt ez a pár mondat. Azután eljött a 2009-es év, melynek tavaszán számomra teljesen váratlanul felröppent hí­r, mely szerint a kortárs progresszí­v rockmuzsika egyik legnagyszerűbb alakulata újra összeáll, hogy elkápráztassa a közönségét. Így 8 év várakozás után itt a The Whirlwind, mely már jóval a megjelenése előtt megdöbbentette a zeneszeretők táborát. Amikor kiderült ugyanis, hogy az albumon mindössze egyetlen, 78 perces dal található majd, sokan, még a gyakorlott "gigantománia" rajongók is a fejükhöz kaptak. A csapat eddig sem a három perces rádiós slágerek gyártásáról volt hí­res, - hiszen első korongjukon egy fél órás szerzemény, (All Of The Above), második lemezükön pedig két, huszonhat percig hömpölygő műremek (Duel With The Dewil, Stranger In Your Soul) is helyet kapott - de az a hossz már rocktörténeti unikumnak számí­t. Az is hamar kiderült, hogy az album - a mai szokásoknak megfelelően - többféle verzióban is kapható lesz majd. A szimpla CD mellett egy bónusz koronggal kiegészí­tett, és egy "hogyan készült DVD"-t is tartalmazó, úgynevezett deluxe formátum is a közönség rendelkezésére áll majd. Rajongóként persze én a minden extrával megkent csomagot vásároltam meg, melynek már külcsí­nye is reményt keltő várakozással tölti el a lelket. Egyszerűen gyönyörű a papí­rdobozba helyezett kihajtható, szintén papí­r anyagú CD borí­tó, valamint a műanyag tokba csomagolt DVD megjelenése. Figyelem! A hallgatnivalóval ismerkedni szükséges! Bár szakavatott fül már első hallásra felfedezheti, hogy bizony itt nem akármivel van dolga, a majdnem nyolcvan percig tartó szerzemény alapos "kiismeréséhez" bizony sok-sok idő szükséges. A befektetett "energia" azonban busásan megtérül. Minden megtalálható itt, ami szemnek és szájnak ingeréül szolgál. Gyönyörű dallamok, pazar szólók, káprázatos hangszerelési megoldások és változatosság minden mennyiségben. Az már azonnal kiderül, hogy a fenti interjú részletben emlí­tett, Morse féle "érdektelenségből" mára semmi nem maradt. Sőt! A korongon egyértelműen érezhető, hogy a vezér ezúttal a szólóban is rendkí­vül termékeny billentyűs, énekes volt. A szerzemény témáinak legtöbbje, akár egy önálló Morse albumon is simán elfért volna. Érezhető, hogy a kiemelkedő dallamok tengerét átnyújtó témák döntő többségét neki köszönhetjük. Az album másik domináns alakja Roine Stolt, aki precí­z, de mégis í­zes gitározása mellett speciális, kellemesen fátyolos énekhangjával is sokszor ajándékoz meg bennünket. Ezek a pillanatok egyértelműen a gitáros anyazenekarának (a) The Flower Kingsnek, illetve visszább tekintve a nagy idol, Yesnek szellemét, szellemiségét idézik meg. Pete Trewavas nem hoz túl sokat a Marillion feelingjéből, viszont ahogyan megszólaltatja a basszusgitárt, az káprázatos. Óriási fantáziával és szellemességgel átitatva hozza a jobbnál jobb témákat. Mike Portnoy bebizonyí­tja a kétkedőknek, hogy valóban ő korunk egyik legkiemelkedőbb dobosa, aki igenis el tud szakadni Dream Theaterben már megszokott sablonjaitól és képes a legszebb értelemben vett klasszikus játékra is. Ezúttal a Beatles világát idéző vokáljai is nagyon sokat tesznek hozzá az anyag pazar összképéhez. A lemez közreműködőinek méltatásakor még egy embert ki kell emelnem. Rich Mouser, Morse régi társa, olyan érzékenységgel keverte az albumot, melynek alapján nyugodtan nevezhetjük a Transatlantic ötödik tagjának. (A) The Whirlwind tulajdonképpen tizenkét tételből áll, de ezek közül lehetetlen akár egyet is kiemelni. Egy egységet, egy varázslatos hangulatot képviselnek. Egy pillanatra sem unalmas, mindig változatos, tömény műalkotásról van szó, melynek hosszából fakadóan a muzsikusoknak bőven van idejük egy-egy téma alapos kibontására. Teszik mindezt úgy, hogy a négy másodperc hí­ján 78 percet körülbelül a felének érezzük. Elsősorban koncentrált zenehallgatásra való (fotel, fülhallgató,) de háttérzenének, például munkához is nagyon jól működik nálam. A bónusz korong is rendkí­vül érdekes majd egy órát szerez a hallgatónak. Az egyértelműen a példaképek előtti tisztelgésnek szánt lemezen négy saját szerzemény és négy feldolgozás (Genesis, Procol Harum, America/Beatles, Santana ) található. A Transatlantic eddigi munkáiban is - néha csak egy-egy érzés erejéig - rendre előbukkantak a régi nagyok. Ezúttal kétségbevonhatatlanul tisztelegnek a legendák előtt. Hol a Beatles, hol a Yes, hol a Pink Floyd muzsikájának jellegzetes hangulatai bukkannak elő, természetesen úgy, hogy plágiummal egy pillanatig sem vádolhatjuk a művészeket. A négy saját Transatlantic nóta közül nekem a legelső, a Yes zenei világának csalhatatlan jegyeit magán viselő Spinning vált nagy kedvencemmé, de a másik három darabbal is nagy élményt jelent az ismerkedés. A szintén remek feldolgozások közül számomra Santana, Soul Sacrifice cí­mű örökbecsűje viszi el a pálmát, de itt is az a helyzet, hogy akár mind a négy dalt kiemelhetném. Azon szerencsések, akik a Deluxe verziót birtokolják, megnézhetnek egy 104 perces filmet az album munkálatairól. Ez a mozi a tagok repülőtéri megérkezésétől kezdve, a felvételek rögzí­tésén át a fotózásig bemutat mindent, amit erről a körülbelül 10 napról tudni kell. Igen, bizony! Ezen rövidke idő alatt készül el ennek a csodálatos alkotásnak az alapja, mely után a tagok otthonukban tettek még hozzá "ezt-azt". Az egyik legérdekesebb jelenet az, amikor láthatjuk, hogy Mike Portnoy vokáljait június 24-én, a német Gelsenkirchenben adott Dream Theater koncert előtt - ahol Neal Morse csapatáé volt a bemelegí­tő szerep - az öltözőben veszik fel. Neal előkapja a laptopját, Mike beáll a mikrofon elé és már mehet is a móka. Hiába a modern technika varázsa... A film láthatóan minimál költségvetésből készült, í­gy néha a minőségével is akadnak problémák, de itt nem ez az érdekes. A fontos, hogy részesei lehetünk általa négy, zeneileg teljesen egymásra hangolt, nagyszerű muzsikus közös munkájának. A Transatlanticúj albuma méltó követője az első két, mára már klasszikussá vált alkotásnak. Remélem, nem kell újabb nyolc évet várnom a következő élmény adagra!

Pontszám: 9