Wendigo: Audio Leash

írta garael | 2009.10.26.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: www.wendigo.hu

Stílus: Modern/progresszí­v metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Bátky Zoltán (BZ) - ének Kozó Tamás (Kozi) - gitár Takács József (Jozzy) - gitár Csörnyi Róbert (Rob) - basszus Gábor Béla (Béci) - dob
Dalcímek
1. Reach 2. Heroes 3. Leash 4. Entropia 5. Condemned 6. Mirrormask 7. Left 8. Failure 9. Spineless 10. Drift
Értékelés

Az EU egyik vizsgálóbizottsága a magyarországi munkaerőpiac egyik meghatározó negatív elemeként az inmobilitást jelölte meg, hiába, az egyszeri magyar embernek nem akaródzik oda menni, ahol bővebbek az elhelyezkedési források – ebben az egyben utolértük Japánt, ahol a céghűség azonban nem kényszerű objektív okok eredménye.

S hogy jön mindez ide? Vannak olyan együttesek, melyeknek tagjai kontinensnyi távolságokból képesek alkotni, vagy egyszerűen átköltöznek a közös munka színterét jelentő városba, nos, ez nálunk Szentgothárd, Paks, Budapest viszonylatában már nem működik – ami persze nem a valószínűleg nem a zenét főhivatásként űző zenészek hibája, még akkor sem, ha a technika már képes áthidalni a távolságot. Ez a távolság azonban nem tudja a művészi alkotói folyamat legfőbb elemeinek a jelenlétét egy helyszínre varázsolni: a közösségi együttlétből adódó kreatív ötletek felvillanását, az egymást inspiráló próbálkozások „izzadsággal” történő összekovácsolását (bocs a képzavarért), az alkotói szellem jótékony megoszlását.

A Wendigo esetében sajnos beütött a „magyar átok”: a távolság azonban csak egy a lehetséges okokból, ami megszüntette az együttest. Jóllehet a csapat tagjai motivációvesztésre hivatkozva szüneteltetik tevékenységüket, az elkészült anyagból nem érződik a reménytelenség sziszifuszi nyögése – ez bizony egy ötletektől hemzsegő, végletekig kimunkált, nemzetközi mércével mérve is helytálló alkotás, melyben minden elemnek helye és szerepe van, és a nyilvánvaló hatások mellett birtokol egy olyan különlegesen „wendigos” ízt, mely által megkülönböztethető az európai prog.metal tömegtermelés színvonalas, ám valahol mégis tucat-produkcióitól.

A fiúknak sikerült továbblépniük az egyébként is már izmos debüthöz képest: az anyag kissé szellősebbre véve jobban teret hagy a dallamoknak, így azoknak is élvezhetővé válik az alkotás, kik az első album kissé hidegebb, technokratább megközelítésében nem találtak elég fogódzkodót. (Jóllehet a Leash dühös riffjét egy súlycsoporttal nehezebb anyagon, a valamikori, szépreményű G/Z/R album egyik számában hallottam, de a hasonlóság biztosra veszem, hogy a véletlen műve). Első hallásra is ütnek a dalok, és nem csak azért, mert a bookletben a refréneket a gyengébbek kedvéért más betűtípussal szedték, hanem mert Bátky Zoltán énekesnek sikerült visszanyúlni a Stonehenge-es idők dallamvarázslatáig, és a melódiák előtérbe kerülésével megteremtette azt a szintézist, ami által az „ütős, de fogós” jellemző abszolút mosolyt csal a lágyabb stílusok szerelmeseinek is az arcára. A dallamok stílusokon átívelő tulajdonságát bizonyítja a Left, melynek himnikus, szinte menetelős főtémáját szerintem Eric Adams is szívesen hasznosítaná egy más zenei környezetben, vagy a Reach az AOR bandákat is megszégyenítő refrénje, melyet Bátky énekes remek tolmácsolása tesz feledhetetlenné.

Hallgatom a dalokat, és végig ott motoszkál bennem valamiféle érzelmi deja vu, mely lehet, hogy szubjektív, és más részére semmiféle „képzettársításnak” nem ad alapot: a dallamok, a Nevermore-i komplex power riffek és dalszerkezetek ilyesfajta egységét az Andy B. Frank-féle Symphorce legutóbbi három albumánál éreztem, ami a csapat nemzetközi státuszát tekintve úgy gondolom, a Wendigo számára is hízelgő lehet. Ahogy a Failure refrénje átcsap a modern metal keménységével agybasújtó döngölésbe, vagy ahogy a Spineless dühös, Dave Mustaine-t idéző szövegköpködéséből kinövő refrén lassan a lélekbe hatol, azt csak személyes kedvencemnél tapasztaltam eddig – jóllehet a Wendigo lemezének utolsó harmada több forrásból táplálkozik, mint Andy projectjének ma már inkább power metal alapú világa: a záró, Drift még a tangós ütemekkel is képes elektronikába oltani, amit legutoljára a TNT-nél hallottam, le is borulván az ötlet zsenialitása előtt.

A kritikát nem tudom úgy zárni, hogy meg ne említsem a CD borítójának valószínűleg nem szándékos megvalósítási koncepcióját, mely számomra – immár öreg harcosnak – a gyermekkorom előtti kemény kommunista éra plakátművészetének jellegzetes, vörös alapszínnel, és fekete tónusokkal felfestett alakjait juttatja eszembe.

Pontszám: 8.5