Dalriada: Arany-album

írta garael | 2009.10.06.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Hammer Music / Nail Records

Weblap: www.dalriada.hu

Stílus: Folk/power metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Grandiózus. Talán ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni az Arany-albumot: egyrészt Arany János balladai életművének gazdagsága, másrészt a zenei megvalósítás komplex, többfajta megközelítést kívánó jellege miatt. A csapat remekül ráérzett arra a nyilvánvaló tényre, hogy a költő életműve egyenesen „ordít” a zenekari megvalósítás után, ráadásul nem is példa nélkül: a Szörényi-Bródy féle feldolgozások – akár rockopera formájában (Kőműves Kelemen, Fehér Anna), akár folk-beat szerzeményként ( Szondi két apródja) – megfelelő „mentális” alapot biztosítottak a helyes megközelítéshez, bár a szerzőpáros munkásságának etalon színvonala túl magasra is állíthatta volna azt a bizonyos mércét, melynek Dalriadáék most nekifutottak.

Minden bizonnyal elfogult vagyok az Arany univerzum iránt: nagyapám balladás kötetét a Don kanyarba is magával vitte: a költő életművének gazdagsága minden kilométeren legalább fél kilóval növelte meg az „eszmei tartalom” súlyát, melyet közkatonaként magával hurcolt – nos, lehet ennél hősiesebb attitűddel közelíteni az önmagában is hősies műfajhoz? Nem hiszem. Az Arany művek szeretete tehát mondhatni genetikai úton öröklődött a családban, jómagam a Toldit lapozgatva tanultam meg olvasni, az a ritmika és az akkor még inkább nehézséget okozó, ám később kamatozó nyelvi gazdagság, mely a sorokból áradt, elsőrendű segítségnek bizonyult az említett Szörényi-Bródy munkásság zenei befogadásában.

Mielőtt azonban nekifeküdnék az ismertetőnek, még mindenképen ejtenék pár szót a legendás szerzőpáros, illetve az Illés munkásságáról. Nem hiszem, hogy külföldön nagyobb művészi alázattal, vagy ízlésesebben tudták az ország folkörökségét a rockkal, vagy beattel összekötni, mint ahogy azt a magyar könnyű(?)zene klasszikussá váló zenészei tették: a végső elismerést persze leginkább az István a királlyal érték el, melynek integráns részét képezte az Illésben korábban lerakott népzenei alap.

A Dalriada minden bizonnyal merített ebből az örökségből, ami nem baj, sőt – szerintem kötelező és megkerülhetetlen. A zenei átlényegülést végre egy autentikus magyar folkegyüttes is segítette, a Fajkusz Banda minden bizonnyal országos hírnévre tehet szert egy olyan muzikális közegben is, ahol a bőgőt a zenészek képesek a nyakukba venni. Ehhez járult hozzá a tényleg „nagyzenekari” hatást kiváltó kórus-gazdagság, az együttes nyilatkozatai szerint néha több száz sávon keresztül hozták létre azt a hangzást, mely a grandiózus - epikai jellegnek leginkább megfelelt. Ebből következően a korábbiakban soha nem tapasztalt hatások is megjelentek a csapat eszköztárában: a zongora, és a hozzákapcsolt meghökkentőnek ható, ám éppen ezért olyannyira odaillő kissé gótikus jelleg (Ágnes asszony), a népzenei szólisztikus részek – legényes, szapora – előtérbe kerülése olyan többrétegű jelentést, értelmezést biztosít a daraboknak, melyek tényleg hozzá tudnak tenni a szövegek önmagukban is muzikális gondolati-érzelmi rendszeréhez.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy miért ez, vagy miért az a ballada került kiválasztásra, ez tényleg az együttes saját szuverén alkotói szabadságába tartozik, én speciel remek ötletnek tartom a János pap országának elővételét, mely a meghökkentő módon egyházellenes felszíne alatt jelenükre is ható társadalmi problémát boncolgat, vagy a minden misztikus-hősi témák legnagyszerűbbikének , a méltóságában is borzongató Szent Lászlónak a megzenésítését, mely az ízlésemnek leginkább megfelelő muzikális hátteret biztosítja, remek tempó-és metal/folk priorváltásokkal. (A László-legenda egyébként a Toldiban is előkerült, talán Arany is érezte, mennyire jellemezte az akkori emberek életét a csodával ewgybekötött hősvárás).)

A már korábban megzenésített darabok most végre méltó köntösben jelenhetnek meg, jóllehet a Walesi bárdok még demóként is ütött, ám mostani kiteljesedésében tényleg hozzánőtt a „szövegíró” nagyságához, s a Szondi két apródjának filmzenei betéte is végre szélesvásznú moziként jelenhet meg a korábbi kopottas vetítővászon helyett.

Mindezek mellett van néhány valóban kritikai észrevételem is. Gondolom, hogy próbálkozott már a csapat a javítással, de mostanra sem sikerül kiküszöbölni a sokszor érthetetlen szövegéneklést, mely főként az egyébként kitűnően teljesítő hölgynél figyelhető meg – ez pedig ilyen szövegi tartalom mellett bizony színvonalcsökkentő

A másik: számomra furcsa volt pont a balladai műfajnál előtérbe hozni a táncolós-szaporás jelleget, a Zách Klára köztudottan „drámai” témájának némileg burleszk jelleget adott a kapkodós tempó – ez mindenképpen hiba! Kérem szépen az elődök munkáját ebben a tekintetben kissé alaposabban tanulmányozni – a „hungarian blues” szomorkás jellege, a hegedű keserűséget remekül prezentáló hangja véleményem szerint itt jobban kifejezte volna a szerzemény gondolatiságát.

Végül, hogy ne a negatívumok említésével fejezzem be az ismertetőt az elkészült munka nívójának többoldalúságát kiemelve: a metal és a népzene eltérő hagzásvilágának egységbe hozása a zenészeken kívül a stúdió és a hangmérnökök munkáját dicséri – a Fajkusz Banda által prezentált népies elemek tényleg szerves részként, és nem odadobott díszítésként jelennek meg az elektronikus hangszerek mellett.

Pontszám: 8.5