Gotthard: Need To Believe

írta garael | 2009.10.03.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.gotthard.com

Stílus: hard rock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

A Gotthardot egy ideig úgy tartották számon, mint Európa válaszát az Aerosmithre, jóllehet idei, Need To Believe cí­mű albumukat hallgatva inkább tűnnek a Def Leppard beszteroidozott változatának, mintsem a mostanában csak Tyler öregkori fotóival és szí­npadi balesetével jelentkező repülő kovácsok kontinentális követőinek. Annyit hozzá kell tennem, mielőtt nekifutnék az aktuális körnek, hogy a hard rockban ezt az erővel teli megközelí­tést szeretem, ahol a riffek sokszor metalos keménységgel dohogva adnak utat a lágyabb melódiáknak, a gitárosok pedig másfélkezes kardként vagdalkoznak a szólók sűrűjében s ahol az aktuális hadműveletet egy igazi, arra termett zenei tábornok tudja levezényelni. Nos, Steve Leet nem is érheti panasz: hangja csatamezőkön átí­velve tudja gatyába szaratni az ellent: karcos, erőteljes orgánuma azonban képes a hadiözvegyek megrí­katására is alkalmas lágysággal simogatni. Karrierük nem véletlenül töretlen: az angolszász és egyéb hatásokat - AC/DC, Led Zeppelin, Aerosmith - úgy tudják a germán hagyományokkal mixelni, hogy az abból kikeveredő hangáradat a kommunizmus szelleme után egész Európát végigsöpörheti. Mi is változott a legutóbbi lemez, a Domino Effect óta? Nos, a fiúk úgy gondolták, csapatátcsoportosí­tásokat hajtanak végre, s dallamvezért előtérbe hozva kissé hátrább vesznek az erőszakos rifforientált támadásokból. Kevesebb gitárszóló, AOR-osabb megközelí­tés, a lemez számkészletének mintegy harmadát kitevő ballada - aki ismer, tudja, hogy ezek a momentumok, melyek által automatikusan peregnek lefelé a számok ismertetőim misztifikált (nem én misztifikálom őket, megteszik helyettem mások) végeredményében - most mégsem tudok igazán mibe belekötni a Gotthard által prezentált dalcsokrot tekintve. Mégis, mi az, ami nem engedi vitriollá változtatni a nyomtatópatronokban lévő tintát? A megfejtés kulcsa: a tudás. Persze, most aztán megmondtam a tutit, kiálthat fel a kedves olvasó, de nincs mit tennem, mintsem közhelyekkel dobálózni, egyszerűen példaértékű, ahogy ezek a svájci fiúk dalokat képesek gyártani, a stadionrocktól - Right FromRock - a modern í­zekkel tuningolt indulókon - Rebell Soul - és a nyolcvanas évek metal éráját idéző himnuszokon keresztül - Unspoken Worlds, I' Don't Mind - a Def Leppard progresszí­vebb korszakát, és az Aerosmith féle keleties vonalat előtérbe hozó slágerekig , játszva, izzadságszag nélkül végigzongorázva a rockpalettán. Ráadásul teszik ezt olyan páratlan dallamérzékkel, hogy egyszerűen még akkor sem vagyok képtelen haragudni rájuk, mikor a Shangri La-ban indí­tásként lopott Led Zeppelin riffet fedezek fel, vagy már a harmadik lí­rait hallgatom, miközben kedves nejem a balladás agymosáson átesve a bébinek is Gotthard slágert dúdol. A vokálok, a spontán benyomást keltő, ám svájci gondossággal megtervezett refrének egy óramű pontosságával hozzák a kiszámí­tott érzelmi csúcspontokat, a siker dicsőségét elkongatva a kételkedő fejekben. A slágerközpontúbb megközelí­tés persze csak Gotthard mércével számottevő, a hasonló, melódiaorientált The Poodles még akkor sem tudná megközelí­teni a svájciak macsó faktorát, ha annak a bizonyos pudlinak előre is "farkat" kötnének. Ettől függetlenül megértem azokat is, akik a korábbi idők rifforientáltabb, tradicionálisabb gitárszólós megközelí­tésének jobban örültek volna, de mit csináljak, ha képtelen vagyok ellenállni a slágerhullámok ilyen mértékű áradásának?

Pontszám: 8