Megadeth: Endgame (Mike)

írta Mike | 2009.09.24.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.megadeth.com

Stílus: heavy/thrash metal

Származás: USA

 

Zenészek
Dave Mustaine - ének, gitár Chris Broderick - gitár, háttérvokál James LoMenzo - basszusgitár, háttérvokál Shawn Drover - dobok
Dalcímek
01. Dialectic Chaos 02. This Day We Fight! 03. 44 Minutes 04. 1,320 05. Bite The Hand 06. Bodies 07. Endgame 08. The Hardest Part Of Letting Go... Sealed With A Kiss 09. Head Crusher 10. How The Story Ends 11. The Right To Go Insane
Értékelés

Már megszokhattátok, hogy a fontosabb megjelenésekről több ismertető is megjelenhet, í­gy lesz ez most is, mert az új 'deth lemez is megosztotta a szerkesztőséget (kb. Kotta vs többiek arányban). Lássuk hát a többségi véleményt először, Mike tolmácsolásában. Biza' rég volt már, hogy a Megadeth emlí­tésekor nyugodt szí­vvel elővehettük a "thrash metal" szóösszetételt. Most végre ezt is megtehetjük újra, anélkül, hogy pí­r ülne arcunkra. Először a Head Crusher cí­mű "zúzdal" látott napvilágot, mint a 2009-es albumot felvezető kislemez-nóta. Az egyszeri Megadeth-rajongó elégedetten csettinthetett, mondván, "igen, ezt vártuk Mustaine mestertől!" És valóban: bugyborékoló gitárszóló-hegyek, gyors tempó, azonnal megjegyezhető, puritán refrén ( "Death by the hedkrássörrr!"). Noha embereink az utóbbi két anyaggal (The System Has Failed; United Abominations) már vissza-visszakacsintgattak a harapósabb, metalosabb hangzás irányába, a hí­vek mégsem voltak maradéktalanul elégedettek. A Head Crusher azonban csalóka móka: csakugyan ott ragyog rajta a régi szép idők fényglóriája, de amint immár a teljes nagylemezen (Endgame a böcsületes neve néki) haladunk előre számról-számra, hamarost rájövünk arra, hogy nem olyan gömbölyű ám a dolog, mint ahogy az tálalva lett az előétellel. De hogy mit értek ezen, arról kicsit később. A Dialectic Chaos a nyitány, egy bő kétperces, instrumentális triola-mánia egy cseppnyi Iron Maiden-felhanggal, én meg hol azt gondolom, hogy nem az album legelején volna a helye, hanem másutt, mivel intrónak túl hosszú, hol pedig úgy érzem, jó ez í­gy, ahogy van, hiszen a sebes gitárszólókkal tarkí­tott pőre metallal kellően felizgatják az emberfiát, vágyat ébresztve az első "igazi" dalhoz. Ami esetünkben a This Day We Fight! Nomen est omen, vagyis inkább a "cí­m kötelez": ezúttal szaggatnak a srácok rendesen, keménykötésű darab ez rengeteg szóló-tekeréssel, bár én azért tartózkodnék a "vegytiszta thrash" cí­mkétől, nálam az még mindig a Testamentet meg a Kreatort jelenti. Tehát ne gondoljunk egy újabb Wake Up Dead-re vagy Take No Prisoners-re... És már itt, az első énekes számnál felüti ronda fejét az album (és a zenekar) legnagyobb fogyatékossága: Mustaine hangja. Nincs már új a nap alatt, tudjuk ezer éve, hogy a főnök úr danolászása kábé annyira kellemes, mint smirglipapí­rral iskolatáblát letörölni. Jó hangja eleddig se volt neki, most sincsen, de korábban (jóval korábban) legalább karakteres énektémákat (urambocsá' énekdallamokat!) fűzött fel a zeneszámok testére. Most ezek többnyire hiányoznak az Endgame-ről. De lapozzunk tovább. A 44 Minutes jófajta középtempó, és a melodikus refrénje is tisztességgel megvagyon í­rva, nekem a dicső Countdown To Extinction egyes részei ugranak be. Csak aztán az is beugrik, milyen volna egy ilyen refrén például a Killswitch Engage-es Howard Jones-szal (ha már thrash), és máris elszáll a kedvem az egésztől. Persze, a Megadeth mindig is Mustaine-ről szólt, mit hőbörgök itt ezen 2009-ben, de ha valami egyszerűen gyenge, az gyenge. És ez nem volt mindig í­gy, elég meghallgatni a Symphony Of Destruction vagy az A Tout le Monde fülbemászó dallamait: azoknak még zamata volt! Viszont az Andy Sneap által kevert hangzás remek, hidegen fémes, ahogy az lenni szokott egy Megadeth-korongon, legföljebb abba tudnék belekötni, hogy egy kissé túlpolí­rozott és steril, nem érzek benne kellő koszt meg dögöt. Tudom, a Nevermore más tészta, de az ő megszólalásuk (ugyancsak Sneap) közelebb áll hozzám. Egy szó, mint száz, jó kis vegyesfelvágott-album ez, van itt minden, mi fülnek ingere: középgyors, thrash-közeli old school csemegék, úgymint a 1,320, a cefetül riffelős How The Story Ends illetve a fentebb már megemlí­tett Head Crusher, amelyről a kanadai Annihilator "szögletes" világa jut eszembe. A politikus-hangvételű cí­madó tételben kis túlzással Running Wild-os galoppozásokra lesz figyelmes az ember, a szaggatottan gyaluló Bodies-nak a refrénje és a speed metálos lezárása érdemel emlí­tést. Hidegzuhanyt is kapunk, egy lí­rainak szánt meddő kí­sérlettel a The Hardest Part Of Letting Go... képében, amely olyan, mintha Mustaine túl sok Nightwish-t hallgatott volna akkoriban: a Megadeth-nek nem áll jól ez a műszimfonikus sárkányeregetés, pláne nem egy ilyen fahanggal. A "Hogyan ne í­rjunk balladát" cí­mű oktatóanyagba azonban bátran betehetjük... A jobbak közül való a pattogós Bite The Hand: szellősebb, rockosabb témázgatása olyan habkönnyű, mint egy franciakrémes; a záró The Right To Go Insane pedig az egyik legütősebb szám a lemezen azokkal a fifikás riffjeivel; a refrénben meg mintha a jó öreg Alice Cooper ráspolyos hangját hallanám. És amiről a kritika első harmadában beszéltem: becsapós volt épp a Head Crusher-rel felvezetni az albumot, hiszen mint látjuk, nem ez a régi vágású thrash-mánia jellemző az Endgame egészére - ergo nem lett belőle Trendgame...

Pontszám: 6