Europe: Last Look at Eden
írta garael | 2009.09.20.
Megjelenés: 2009
Kiadó: earMUSIC
Weblap: www.europetheband.com
Stílus: hard rock
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Europe esetében abban a bizonyos zenei időgépben minden bizonnyal kis hiba történt. No, nem kell megijedni, nem olyan, mint amit a Légy c. filmben tapasztaltunk - bár ott azt hiszem, inkább teleportációról volt szó - , egyszerűen a nyolcvanas évek végén a gépbe belépő csapat, mely ízes hard rockjával egyike volt az amerikai szcéna kevés európai vetélytársának az évezred elejére újjáalakulva Start From the Darkjával egy teljesen más zenei közeg képviselőjeként lépett elő abból a fránya masinából. Mégis, mi változott? Ha azt kell, hogy írjam, minden, akkor talán kissé elvetem a sulykot, de az biztos, hogy a húzós, glam/hard rock/metal keverék más irányba tévedve, egy jóval bensőségesebb, megfontoltabb, "szöszmötölősebb" képet villantott fel, ahol a hangulatot nem az adrenalin, hanem a csöndes szemlélődés, legjobb esetben pedig a visszafojtott, de kirobbanni már nem képes feszültség határozta meg. A hangzás ennek megfelelően jóval mélyebb tónusban, modernebb formában szolgálta ki az új alapokon nyugvó riffeket, egyedül talán a dallamképzés tudott valamit az "ős" genetikai örökségből megtartani, persze az említett környezethez idomulva, a himnikusságot és az indulók partira hívó tulajdonságát valahol a nyolcvanas évek mélyén hagyva. Tudom, sokan vannak, akiknek a "régi" csapat által képviselt muzikális világ szimpatikusabb volt: ez elsősorban érzelmi megközelítés függvénye, hiszen az újkori Europe elsősorban "hangulati" zeneként játszik azokon a húrokon, melyek a lélek rezdüléseit okozzák odabent. Bevallom, én is ebbe a csoportba tartozom, a metal zenében elsősorban a sportkocsikban is feszülő energiát szeretem, s nem a belső világ képeit kivetítő pszichedeliát, s jóllehet a mostani csapat a blues gyökereket előtérbe hozó felfogása sem antipatikus, nem tud abba a lelkiállapotba hozni, amit a pozitív attitűdön túlnyúló szeretetnek lehetne nevezni. A kissé paradoxonnak tűnő modern retro rockkal jellemzett új lemez a furcsa jelző ellenére is majdnem telitalálat: a már említett blues alapok kihangsúlyozása, a gyakori "hápogtatós", Hendrixes technika, a klasszikus dalfelépítési metódus a hetvenes évek zenei közegének standardjeit tükrözik, a Deep Purple-ön átnyúlva a The Doors-t jellemző pszichedelikus, fanyar és borongós hangulati mázzal - ez eddig stimmel. A felhangzó dallamok azonban emellett egy ismerős, ám eltérő zenei közegből is táplálkoznak: a pszichedelikusabb Beatles, vagy a későbbi John Lennon szólólemezek hangulata erősen rányomja a bélyegét a kompozíciókra, ami persze nem meglepő, hiszen a hatvanas években induló rock csapatok egyik legerősebb ihletési forrását a négy "gombafrizurás" fiatalember jelentette. S hogy ezek ellenére mégis mi a bajom a lemezzel? Elsősorban maga a megközelítés, a dinamikával történő játszadozás hiánya. A dalok azonos hangulati szinten hömpölyögnek, "tömör mélabút" árasztva - bennem legalábbis a fáradtság érzését keltik a vontatott dallamok- s Tempest fakó, izgalommentes tolmácsolása, mely Norumra hárítja az érzelmi áramoltatás teljes feladatát, ki tradicionális szólóival kellemes nosztalgiát teremt, ám magával ragadni már nem tudja a metalon szocializálódott hallgatót. A dallamok szépek, és gyorsan a fülbe ragadnak, - tetszik a filmzenés, kissé szimfonikusra vett billentyűs aláfestés is - de a körítés túl egyhangú ahhoz, hogy megfelelő karaktert kapjanak, egybefolyó masszát képezve az amúgy tényleg hangulatos, és slágeres darabokból.
Legutóbbi hozzászólások