fbpx

At Vance: Ride the Sky

írta garael | 2009.09.16.

Megjelenés: 2009

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.at-vance.com

Stílus: neoklasszikus metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Rick Altzi (Thunderstone, Sandalinas, Frequency) - ének Olaf Lenk (Zed Yago, Velvet Viper) - gitár, billentyűs hangszerek Alex Landenburg (Annihilator, Axxis, Mekong Delta) - dob Wolfman Black - basszusgitár
Dalcímek
01. Ride The Sky - 03:31 02. Torn - Burning Like Fire - 04:40 03. Last In Line 04:31 04. Wishing Well (Free cover) - 03:13 05. Salvation Day - 04:24 06. Vivaldi, Summer 2nd Set - 03:45 07. Power - 03:34 08. You And I - 05:23 09. End Of Days - 03:31 10. Falling - 06:13 11. Farewell - 05:37
Értékelés

Hiába, Malmsteen mester úgy potyogtatta el zenei szerelemgyerekeit a kilencvenes-kétezres évek folyamán, mint annak idején a nem csak a fizikumáról hí­res Erős Ágost német választófejedelem, ki virtusokkal teli élete folyamán a hercegsége népességének alakulását egymaga képes volt pozití­v irányba billenteni: az öt törvényes és a harminchét törvénytelen utód plasztikusan bizonyí­totta, hogy az erejéről hí­res fejedelem nem csak medvékkel szeretett birkózni. A hasonlat persze sántí­t annyiban, hogy mí­g Ágost energiájának és politikai elképzeléseinek utódai a nyomába sem tudtak szagolni (mondjuk jobb is), addig Malmsteen gyermekei nemhogy önálló alstí­lust hoztak létre (Mark Boals féle neoklasszikus prog. metal), de a húrok lefogási permutációjának, és variációjának összes kihasználásával bizony néha önvizsgálatra késztették a mestert is, ami Malmsteen esetében mint tudjuk, elég nagy dolog. A követőket három csoportra lehet osztani: az elsőbe az abszolút klónok tartoznak, akik talán még Malmsteen hí­zásra hajlamos alkatát és hisztijeit is képesek voltak reprodukálni. Azt azért hozzátenném, hogy többségük csak hiszi, miszerint kisujjában van Yngwie minden tudománya - őket ezért hagyjuk is meg ebben a téveszmében, emellett elismervén persze azokat, akik tényleg kilencdanos mesterként képesek felidézni a Malmsteen zeneművészeti dojo minden örökségét. A második csoportot azok alkotják, akik nem csak hogy a mester utánzására vetemedtek, de képesek voltak valamiféle perverz indí­ttatásnál fogva még egy lapáttal is rátenni a gyakorlási halomra, és továbbfejleszteni a továbbfejleszthetetlent. Mivel ők jelenleg gyakran már nem emberi státuszban leledznek - legalábbis a fanok számára - tegyük is félre ezt a csodacsapatot is, s foglalkozzunk a kritikánk szempontjából releváns harmadik "tenyészbrigáddal" Nos, ők azok, akik a mester nyomdokain elindulva, örökségét tisztelve hozták létre a malmsteeni világhoz hasonló birodalmukat, melyben a neoklasszikus iskola minden fordulata megtalálható ugyan, ám a dalok fő szervező elemében mégis sikerült az ego-t kissé hátrább tolva tényleg dallamcentrikus, és kevésbé hokiközpontú, gitárcentrikus power metalt létrehozniuk. Az At Vance -t 1998-ban alapí­totta a gitáros Olaf Lenk, és az addig csak háttérénekesként ismert Oliver Hartmann, ki az első albumon feldolgozott ABBA klasszikussal egy csapásra a metal bajnokság első osztályába énekelte magát. Lenk Timur nevű névrokonához hasonlóan vasszigorral valósí­totta meg zenei elképzeléseit, melynek eredményeképp a tagok úgy cserélődtek a bandában, mint a rendőrfőnökök Kolumbiában. A szerintem a csúcsot jelentő Only Human után sajnos Hartmannak is elege lett, és Kiskéhez hasonlóan ráunva a (metal)kurvalét nyomorúságára, tingli-tangli AOR énekesként, illetve a metal operák megbecsült vendégeként próbálta az önmegvalósí­tás útját újra bejárni. Lenk amellett, hogy diktátori attitűdökkel rendelkezik, csodálatos gitáros, klasszikus átdolgozásai Vivalditól minden bizonnyal az olasz mester elismerését is kiví­vnák, már ha a hegedű mellett az elektromos gitár szimfonika teremtő erejét is elismernék odafenn, "angyalföldön". Az emlí­tettek mellett a Olaf szerencsére dalokban tud gondolkodni és nem hiszi, hogy a zenekar a gitárszóló kellemetlen, de sajnos szükséges része. Ennek megfelelően a Mats Levén nel készí­tett két album is többé-kevésbé tartani tudta a szí­nvonalat, ám a Rick Altzi val felénekeltetett, fantáziadús VII. cí­mmel ellátott legutóbbi etap már nem volt képes a pokolra küldeni a klasszikus metal ellenségeit. A sablonos, panelekből épí­tkező dalok olyanok voltak, mint a szocialista realista stí­lusban épült lakótelepi házak (ha már a paneleket emlí­tettük): ellakni ellakott bennük az ember, de még a jókedvű feleség sem tudta messzire űzni a körülvevő egyhangúságot. Szerencsére Lenk mester jó sportoló módjára rápihent egy kicsit az újabb menetre, és az Atzivel ismételten meglovagoltatott Ride the Sky ha a fénykort nem is, de a Levén albumok szí­nvonalát már hozni tudja. Persze ne gondoljon senki nagy megfejtésekre, a dalok a szokott dramaturgiával adagolják a klasszikus kellékeket, talán a dallamok azok, melyek feljebb tudják tornászni a hetedik lépcsőfoknál az albumot s noha egy-egy megoldásnál elfogja a deja vu az embert, az átlag power fan minden bizonnyal jókedvűen fogja nyugtázni a megszokott, ám ezzel együtt is simogató légkört.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások