At Vance: Ride the Sky
írta garael | 2009.09.16.
Megjelenés: 2009
Kiadó: AFM Records
Weblap: www.at-vance.com
Stílus: neoklasszikus metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Hiába, Malmsteen mester úgy potyogtatta el zenei szerelemgyerekeit a kilencvenes-kétezres évek folyamán, mint annak idején a nem csak a fizikumáról híres Erős Ágost német választófejedelem, ki virtusokkal teli élete folyamán a hercegsége népességének alakulását egymaga képes volt pozitív irányba billenteni: az öt törvényes és a harminchét törvénytelen utód plasztikusan bizonyította, hogy az erejéről híres fejedelem nem csak medvékkel szeretett birkózni. A hasonlat persze sántít annyiban, hogy míg Ágost energiájának és politikai elképzeléseinek utódai a nyomába sem tudtak szagolni (mondjuk jobb is), addig Malmsteen gyermekei nemhogy önálló alstílust hoztak létre (Mark Boals féle neoklasszikus prog. metal), de a húrok lefogási permutációjának, és variációjának összes kihasználásával bizony néha önvizsgálatra késztették a mestert is, ami Malmsteen esetében mint tudjuk, elég nagy dolog. A követőket három csoportra lehet osztani: az elsőbe az abszolút klónok tartoznak, akik talán még Malmsteen hízásra hajlamos alkatát és hisztijeit is képesek voltak reprodukálni. Azt azért hozzátenném, hogy többségük csak hiszi, miszerint kisujjában van Yngwie minden tudománya - őket ezért hagyjuk is meg ebben a téveszmében, emellett elismervén persze azokat, akik tényleg kilencdanos mesterként képesek felidézni a Malmsteen zeneművészeti dojo minden örökségét. A második csoportot azok alkotják, akik nem csak hogy a mester utánzására vetemedtek, de képesek voltak valamiféle perverz indíttatásnál fogva még egy lapáttal is rátenni a gyakorlási halomra, és továbbfejleszteni a továbbfejleszthetetlent. Mivel ők jelenleg gyakran már nem emberi státuszban leledznek - legalábbis a fanok számára - tegyük is félre ezt a csodacsapatot is, s foglalkozzunk a kritikánk szempontjából releváns harmadik "tenyészbrigáddal" Nos, ők azok, akik a mester nyomdokain elindulva, örökségét tisztelve hozták létre a malmsteeni világhoz hasonló birodalmukat, melyben a neoklasszikus iskola minden fordulata megtalálható ugyan, ám a dalok fő szervező elemében mégis sikerült az ego-t kissé hátrább tolva tényleg dallamcentrikus, és kevésbé hokiközpontú, gitárcentrikus power metalt létrehozniuk. Az At Vance -t 1998-ban alapította a gitáros Olaf Lenk, és az addig csak háttérénekesként ismert Oliver Hartmann, ki az első albumon feldolgozott ABBA klasszikussal egy csapásra a metal bajnokság első osztályába énekelte magát. Lenk Timur nevű névrokonához hasonlóan vasszigorral valósította meg zenei elképzeléseit, melynek eredményeképp a tagok úgy cserélődtek a bandában, mint a rendőrfőnökök Kolumbiában. A szerintem a csúcsot jelentő Only Human után sajnos Hartmannak is elege lett, és Kiskéhez hasonlóan ráunva a (metal)kurvalét nyomorúságára, tingli-tangli AOR énekesként, illetve a metal operák megbecsült vendégeként próbálta az önmegvalósítás útját újra bejárni. Lenk amellett, hogy diktátori attitűdökkel rendelkezik, csodálatos gitáros, klasszikus átdolgozásai Vivalditól minden bizonnyal az olasz mester elismerését is kivívnák, már ha a hegedű mellett az elektromos gitár szimfonika teremtő erejét is elismernék odafenn, "angyalföldön". Az említettek mellett a Olaf szerencsére dalokban tud gondolkodni és nem hiszi, hogy a zenekar a gitárszóló kellemetlen, de sajnos szükséges része. Ennek megfelelően a Mats Levén nel készített két album is többé-kevésbé tartani tudta a színvonalat, ám a Rick Altzi val felénekeltetett, fantáziadús VII. címmel ellátott legutóbbi etap már nem volt képes a pokolra küldeni a klasszikus metal ellenségeit. A sablonos, panelekből építkező dalok olyanok voltak, mint a szocialista realista stílusban épült lakótelepi házak (ha már a paneleket említettük): ellakni ellakott bennük az ember, de még a jókedvű feleség sem tudta messzire űzni a körülvevő egyhangúságot. Szerencsére Lenk mester jó sportoló módjára rápihent egy kicsit az újabb menetre, és az Atzivel ismételten meglovagoltatott Ride the Sky ha a fénykort nem is, de a Levén albumok színvonalát már hozni tudja. Persze ne gondoljon senki nagy megfejtésekre, a dalok a szokott dramaturgiával adagolják a klasszikus kellékeket, talán a dallamok azok, melyek feljebb tudják tornászni a hetedik lépcsőfoknál az albumot s noha egy-egy megoldásnál elfogja a deja vu az embert, az átlag power fan minden bizonnyal jókedvűen fogja nyugtázni a megszokott, ám ezzel együtt is simogató légkört.
Legutóbbi hozzászólások