Sonata Arctica: The Days of Grays

írta garael | 2009.09.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.sonataarctica.info

Stílus: prog-power metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Tony Kakko -ének, (billentyű az 'Ecliptica'-án és a 'Winterheart's Guild'-en) Elias Viljanen -gitár Marko Paasikoski -basszusgitár (alapí­tó gitáros) Tommy Portimo -dob Henrik Klingenberg -billenytű
Dalcímek
01. Everything Fades To Gray (instrumental) 02. Deathaura 03. The Last Amazing Grays 04. Flag In The Ground 05. Breathing 06. Zeroes 07. The Dead Skin 08. Juliet 09. No Dream Can Heal A Broken Heart 10. As If The World Wasn't Ending 11. The Truth Is Out There 12. Everything Fades To Gray (full version)
Értékelés

Az előző, Unia c. Arctica korong olyan volt, mint amikor a gyermek végleg a felnőttkorba lép - ami szociológiai értelemben nem az életkor, hanem az önálló életvitel és a szülőktől történő elszakadás függvénye, az új, kakateresen vázolható értékrendszer felállí­tása, mely ha tartalmazza is a szülők által determináltakat, már elválaszthatóan képes a célok eléréséhez alapot biztosí­tani. Jómagam csalódottan vettem tudomásul, hogy nem ültethetem többé ölembe a kis Sonata-t, a gyermekkor naivitásából eredő őszinte pozití­v-negatí­v életszemlélet minden szegmensében szimpatikusabb volt, mint a felnőtt lét borongósabb, megfejtősebb világa, ahol a dallamok szerepét az átgondolt stratégia vette át. Az új lemez hallatán azt kell, hogy mondjam: a folyamat nem állt meg és nem vált reverzí­bilissé, pedig ide a bökőt, hogy a rajongók háromnegyede kitörő örömmel fogadta volna a valahol a "gyermeki létbe" történő visszatérést jelentő szenilitás jeleit. Nem mondanám persze, hogy csí­rájában nem sejlik fel itt-ott a valamikori kisöcsi, de a dalok már nem a speed himnuszok himnikus világát jelení­tik meg, olyannyira, hogy igazi sláger nem is található a lemezen, az egyetlen, a gyermekkorra utaló Flag in the Ground is legfeljebb egy jóí­zű mosolygás a valamikori gyöngyöző gyermekkacajokhoz képest, ráadásul a dallamot már Gary Moore évekkel ezelőtt megí­rta. S hogy akkor hol érdemes keresgélnünk? Hát biztos nem a valamikori papának tartott Stratovarius környékén - mely mint tudjuk, skizofrén módon bomlott újabb és újabb személyiségekre - , a hangszerelést, és a borongósabb hangulatot tekintve inkább a legutóbbi Nightwish szimfonikus, összetettebb genetikai térképe lehetne a megfejtés kulcsa, ám a végeredmény nem ilyen egyértelmű. A fiúk mostanában igen sok musical-t hallgathattak, mivel a dalok témakibontásos, nehezen emészthető, ám darabjaiban élvezhető valójukban inkább idézik a nem annyira sláger központú szí­npadi sikerdarabok tematikáját, mint az erőből lesprintelő europower, vagy a "hagyományos" progresszí­v prog.-power mára már könnyen beazonosí­tható sablonjait. Érdekes hallgatni a szerzeményeket, hiszen a vokálok, az összhangzás, a néha egy-egy villanásra a stadionrockot is megidéző megoldások amolyan kvázi Sonata Arctica-t varázsolnak, de úgy érzem, ezek a jól sikerült darabok valahogy nem állnak össze koherens egésszé: mikor éppen elkezdeném élvezni az adott dallamot, rögtön megtörik az egység képzete, szinte disszonáns módon megzavarva a kialakulni akaró zenei képet. Hiába vannak szí­vet melengető, zongorás részek, hiába dörög és simogat szinte templomi méretekben a háttérvokál, valamint Tony Kakko mostani produktumával királlyá avanzsáló hangja, s hiába a minden dalban megbúvó potenciál, nem érzem, hogy akár huszadszori hallgatás után is megragadna valamilyen refrén a fülemben - szegény inasok, ha annak idején ezeket a slágereket próbálták volna fütyülni, minden bizonnyal feltört volna a szájuk. Nem mondom, hogy a The Dead Skin édeskés - majdnem a régi Sonata-t idéző- dallamaira rátelepülő, szinte thrash-es kapkodás ( ami valószí­nűleg a Nuclear Blast felé egy amolyan nyelves puszi) , és torokköszörülde érdektelen lenne, de az ilyen irányú progresszivitás helyett bárcsak az édes és kiismerhető melódiák tengerében merülhetnék el....

Pontszám: 6