Danger Danger: Revolve

írta MMarton88 | 2009.09.08.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.dangerdanger.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Ted Poley - Ének Rob Marcello - Gitár Bruno Ravel - Basszusgitár Steve West - Dob
Dalcímek
01. That's What I'm Talking About 04:19 02. Ghost Of Love 04:52 03. Killin' Love 05:27 04. Hearts On The Highway 04:19 05. Fugitive 04:02 06. Keep On Keepin' On 04:55 07. Rocket To Your Heart 04:38 08. F.U.$ 04:53 09. Beautiful Regret 04:40 10. Never Give Up 04:45 11. Dirty Mind 03:49
Értékelés

A Danger Danger egy 1987-ben alapí­tott hard rock banda New Yorkból. A csapatban olyan nevek is játszottak korábban, mint Al Pitrelli (Megadeth, Savatage, Alice Cooper), vagy Andy Timmons, ám a banda motorja mindig is a White Liont és Joe Lynn Turner együttesét is megjáró Bruno Ravel basszusgitáros, valamint Steve West dobos volt. Ravel csapatának első lemeze 1989-ben jelent meg Danger Danger cí­mmel, mely nem volt más, mint egy újabb tehetséges hajbanda (Kotta, kategorizálj, kérlek...Garael szerk.) roppant í­géretes debütáló albuma. Noha túl sok egyediség nem szorult a srácok zenéjébe, nagyon érezték az akkori hard rock/hair rock világát, együtt turnéztak a Kissel, Alice Cooper-rel, a Warrant-tal, a Faster Pussycat-tel és az Extreme-mel is. Hála a klipes Naughty Naughtynak, a Bang Bangnek, valamint az olyan remek nótáknak, mint a Rock America, vagy az Under The Gun, sikerült is 400000-et eladni a lemezből. A srácok persze nem álltak le, a hatalmas szőke frizuraköltemények tulajdonosai 1991-ben jelentették meg a Srew It!-et, mely lemez tökéletes folytatása volt a sikeres elődnek. Ezen hallhatjuk a gigasláger Monkey Businesst, valamint a gyönyörű I Still Think About Yout, mely dal a kedvenc rock balladám. 1992-ben végül a Kisst is ők kí­sérték el az európai turnéra a Slaughter helyett. Majd jött a "változás": Ted Poley énekes helyett érkezett Paul Laine, kitört a grunge őrület, a harmadik album, a Cockroach pedig végül csak 2001-ben jelent meg, dupla lemezként, egyik CD-n Ted, másikon Paul hangjával. Paullal készült még további három album, majd bejelentették a nagy hí­rt, 2004 márciusában Ted Poley visszatért a D2be. Noha a tomboló reunion láz kitörésekor azonnal kapcsoltak a fiúk, az új lemezre sokat kellett várni, csak 9 év munka, valamint elhúzódó kiadói győzködés után látott világot a Revolve. Ami igaz, az igaz, Laine jobb énekes, mint Ted, éppen ezért nem biztos, hogy minden rajongónak egyöntetűen tetszeni fog újra Poley hangja, aki viszont érzésem szerint egész szépen teljesí­t az új albumon: korrektül hozza a témákat, s mivel a csapatot én is a korai albumokkal ismertem, szerettem meg, nekem nem hiányzik innen Paul Laine. A másik fontos dolog, hogy a Danger Danger első két lemeze minőségben lazán oda tehető a Kix, Tuff, Ratt lemezek mellé, ám olyan kiemelkedő albumokat érzésem szerint sosem készí­tettek, mint a Bon Jovi, a Mötley Crüe, vagy a Def Leppard. Így vélekedek a visszatérő albummal kapcsolatban is, annyira nem sikerült erősre, mint az utolsó Def Lep (ami nekem nagyon bejött), vagy a Saints Of Los Angeles. Viszont ha saját magukhoz viszonyí­tunk, az első két album szí­nvonalától csak hajszálnyira maradtak el. A legfőbb különbség a 18-20 évvel ezelőtti D2-höz képest, hogy egy kicsit "megöregedett" a zenekar. S itt most nem okvetlenül a zenészek teljesí­tményére gondolok (nyilván kevesebb a magas hang), inkább a lemez hangulatára, dallamvilágára. A Revolve, hangulatát tekintve hangyányit AOResebb, mint elődei. Itt már nem okvetlenül egy (szexre, piára és drogokra) éhes tökös fiatal rockbanda próbálja seggbe rúgni a hallgatókat - hallhatóan érettebb, felnőtt csapat játssza ugyanazt a játékot, leszállí­tva a jobbnál jobb melodikus rock slágereket. Talán pont ez az apró változás az, ami miatt hangyányival kevésbé jön be a Revolve, mint a korábbi Tedes lemezek. Az indí­tástól azonnal kettéáll a hallgató füle! Olyan riffel nyit a That's What I'm Talking About, ami már garancia a "királyságra". Kár, hogy Ravelék ennyivel meg is elégedtek, ha még egy fülbemászóbb refrénnel is meg tudták volna támogatni a tételt, kiemelkedő sláger is lehetne. A Ghost Of Love már inkább mutatja a teljes Revolve hangulatát, ugyanakkor ez egy gyors szerzemény, ráadásul eléggé modern is, akár a Place Vendom valamelyik lemezére is felkerülhetett volna. Két dal tetszik igazán erről az albumról. Az egyik az enyhén balladisztikus beütésű Killin' Love. Bitang jó benne a szinti, a refrén is elég fogós, ez már igen! Látszik, hogy ezek a zenészek mindig is értettek a zeneszerzéshez, ha 20 évvel ezelőtt jön ki, tuti klipnóta. A másik igazán átütő sláger a Def Leppardos Fu$ (Fuck You Money). Ütős riffek, harsány kórusok, azonnal ragadó melódiák, orbitális! A maradék 9 nóta pedig szimplán "csak" jó. A stí­lus rajongói számára elsőrangú ez az album, 50 perc napfény, lazulás, igényes, melodikus rockzene király dallamokkal, a D2 minőség adott, de az is igaz, hogy nem sikerült túlszárnyalni a legendás produkcióikat. De most őszintén! Várta el ezt tőlük valaki? Azt hiszem, hogy nem (de igen, én...Garael szerk.), és jól is van ez í­gy. Ha van valami, amiért fájhat egy kicsit a szí­vem, akkor az egy I Still Think About You 2 hiánya, de reméljük, hogy a következő albumon ez a kí­vánságom is teljesülni fog

Pontszám: 7