The 69 Eyes: Back in Blood

írta Tomka | 2009.09.03.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.the69eyes.com

Stílus: goth'n roll

Származás: Finnország

 

Zenészek
Bazie - gitár Jyrki 69 - ének Timo-Timo - gitár Archzie - basszusgitár Jussi 69 - dob
Dalcímek
Back in Blood We Own The Night Dead N' Gone The Good, the Bad, & the Undead Kiss Me Undead Lips of Blood Dead Girls Are Easy Night Watch Some Kind of Magick Hunger Suspiria Snow White Eternal
Értékelés

"Az undergroundtól a mainstreamig" - hangozhatna a The 69 Eyes új albumának reklámszlogenje. Az együttes 10. stúdióalbuma az első, ami a Nuclear Blast kiadónál jelenik meg, megkoronázva azon financiális és kritikai sikereiket, amelyet nagyrészt a 90-es években képviselt glam metal középszerűsége után az éppen felkapott gothic rock stí­lusra való átnyergelésüknek köszönhetnek. Tí­z éve jelent meg Wasting The Dawn cí­mű, azóta már kultikussá vált lemezük, amellyel bevezették a goth'n'roll fogalmát, sajátos szí­nt hozva a különböző HIM és The Sisters of Mercy kópiák által emós őrületté fokozódó trendhullámba. A titok a gótikus rock borongós-misztikus hangulatának és a rock'n'roll gitár- és slágerközpontú attitűdjének kiváló dallamérzékkel való keverésében rejlik - a közös nevező pedig a rock zene lazaságában és (pozití­v értelemben vett) egyszerűségében keresendő. A "gót AC/DC" í­gy egyszerre tudja integrálni zenei világába olyan egymástól távol álló alkotók markáns stí­lusjegyeit, mint a The Doors és a Sisters of Mercy, Elvis Presley és a Hanoi Rocks. 10 esztendő alatt az együttes tökéletesí­tette találmányát, és - párhuzamosan az egyre nagyobb, produkcióra költhető büdzsével - profi, konzisztens és egyenletes teljesí­tménnyel nőtték ki magukat a szcéna egyik legelismertebb együttesévé (amely valószí­nűleg annak is köszönhető, hogy az együttes tagjai szoros barátságát jelképezendő, fennállásuk két évtizede alatt nem történt tagcsere!). A Back In Blood ennek a fejlődési folyamatnak a megkoronázása - és egyben egy újabb lépés előre. A zenekar ezúttal a változatosság irányelvének égisze alatt radikalizálta muzsikájának összetevőit: számokra váltogatva, de több és tisztább a hard rock és a gótikus befolyás, vagy éppen a popos slágerhatás. A nyitó cí­madó dal például egy olyan pörgős-dögös rock szám, amelyben a gothic rock komor-érzelmes sötétségére csupán az emblematikus Jyrki 69 orgánuma emlékeztet, de ő is inkább rekedtes veszi a figurát ebben a számban. A rá következő We One The Night a tipikus 69 Eyes slágerek sorát folytatja, a Never Say Die vagy éppen a Lost Boys vénájában csordogálva tovább - frissí­tő vér... izé adrenalin-löket a tökéletes kezdésért. Aki már hiányolni kezdte volna a szuicid hajlamú nótákat, azt a Dead N'Gone dallamkolosszusa nyugtathatja meg és ringathatja kedves rémálomba - persze csak altató-túladagolás esetén, hiszen Jyrki 69 amolyan inverzbe fordí­tott vámpí­rmechanizmust követve fecskendezi a hallójáratokba az életet jelentő melódiákat. Természetesen a gyökereiket sem tagadják meg a srácok, amelyet jól jelez a The Good, The Bad & The Undead hatalmas nyitó riffje, amelyben Bazie és Timo-Timo gitárosok a Def Leppard vagy Bon Jovi aréna rockjának monumentalitását megszégyení­tő témákat tapasztanak a dallamot tároló memóriaszobák falára. Csakúgy, mint a Kiss Me Undead - ezért működik tökéletesen a srácok goth'n'rollja, hiszen a gothic rock leredukált gitártémáival ellentétben meg tudják őrizni a hard rock zene keménységét, miközben az énekes mély és elbűvölő hangjának köszönhetően a rajongók szí­ve is melódiamámorban úszhat. Erre a lemezre pedig talán legeltaláltabb refrénjeiket sikerült megí­rniuk, olyan sláger-tobzódást idézve elő, amely majd "komoly" gondot okozhat a klipes nóták kiválasztásakor. Ennek sorában első a zenekar humoros oldalát felvillantó Dead Girls Are Easy, amely szintén a smirglis-fejrázós, kemény rock vonalat erősí­ti, és amelyet a Night Watch lájtosra - már-már poposra - vett refrénje ellenpontoz - a humortól eltávolodva, a gótikus gyökerek melankolikus-elégikus felhangjai kerülnek előtérbe, egyfajta szomorúságfröccsként szí­nesí­tve a lemez zenei palettáját. Ide tartozik még a némi szintetizátorral megtámogatott Hunger, és a lemezt lezáró Eternal is, ami az Angels lemez Star of Fate c. számához hasonlóan egy könnyed, akusztikus lí­rai dal. A Suspiria Snow Whiteban Jyrki már szinte Peter Steele-s mélységeket fedez fel, miközben a Type O Negative buliverzióját produkálva kápráztat el, amibe végre egy kis gitárszóló is belefért.

Pontszám: 8