Illusion Suite: Final Hour

írta Kotta | 2009.09.02.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Limb Music

Weblap: http://profile.myspace.com/illusionsuite

Stílus: melodikus prog-power metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Bill Makatowitz - ének Oyvind Larsen - gitár Ketil Ronold - billentyűsök Dag Erik Johnsen - basszusgitár Roger Bjorge - dob
Dalcímek
The W.I.R.E Scarlet Skies The Devil In Your Heart Once We Were Here A Moment To Remember The Passage Pandoras Box The Adventures Of Arcan A Ghost From The Past
Értékelés

Ritchie Blackmore elment vadászni, Malmsteen meglőtte, a Dream Theater hazavitte, Mark Boals megfőzte és az Illusion Suite meg bekajálta, de rendesen. Miről is hablatyolok itt? Természetesen arról a Stockholm - Berlin - Róma tengelyen egyre markánsabbá váló stí­lusról, amit én ezután csak New Wave Of European Heavy Metalként fogok emlegetni. (Nem azért, hogy összezavarjam a kedves olvasót, csak hogy harcba szálljak a NWOBHM elnevezés örökségéért az amcsikkal!) Bizony, a hard rock alapú neoklasszikus metalból és több-kevesebb progresszivitásból (újabban beleértve némi, a Dream Theater által szintén kedvelt thrash metalos riffelést is) szőtt gúnyába egyre több európai zenekar bújik bele ebben az évtizedben. A Mindkey lemezismertetőjében felsorolok néhányat, de higgyétek el, az csak a jéghegy csúcsa, van belőlük annyi, mint égen a csillag. Bizony a melodikus prog. power gyökerei a neoklasszikus metalhoz nyúlnak vissza, vagyok olyan galád, hogy még azt is kijelentem, a Dream hangzásvilágára is hatott a Malmsteen által lefektetett stí­lus (hiszen eladdig, ha prog. metalról beszéltünk, jobbára olyan, gitárközpontú zenéket értettünk alatta, mint amit a Queensryche, Crimson Glory vagy a Fates Warning játszott). A marcona riffek és a klasszikus zenei hangzást, komponálási metódust megjelení­tő, lágyabb billentyűsök kettőssége mellett, a kidolgozott énektémák, többszólamú vokálok éppúgy jellemzői ennek a stí­lusnak, mint a magabiztos hangszerkezelés és az instrumentális betétek. A szí­ntiszta prog. metaltól talán mégiscsak különbözik annyiban, hogy a hangszeres villantások rövidebb, hagyományosabb dalszerkezetekbe vannak oltva és a dallamok, kapaszkodót nyújtó refrének szerepe is fontosabb - legalább is, ahogyan én látom ezt a kérdést. Egyik előzménynek éppen az ex-Malmsteen énekes szólólemezét, Mark Boals Ring Of Fire c. alkotását tekintem, amit olyan über-zenészekkel hozott össze, mint Tony McAlpine (egy másik neoklasszikus gitárhős), Virgil Donati és Vitalij Kuprij, de Gören Edman is rendszeresen feltűnik hasonló stí­lusú együttesekben (Time Requiem, Shadrane, Vindictiv). Tényleg lehetetlen felsorolni az összes ilyen zenekart, egyedül a norvég Circus Maximus munkásságát emelném ki, nem csak azért mert náluk nagyon plasztikusan mutatkoznak meg a stí­lus összetevői: a neoklasszikus alapok és az erős Dream Theater hatás, hanem azért is mert a stí­lus egyik legszí­nvonalasabb képviselői. Természetesen azért értekezetem a fentiekről ilyen hosszan, mert az Illusion Suite is egy teljesen tipikus képviselője ennek az irányvonalnak, még Bill Makatowitz hangja, énekstí­lusa is hasonlí­t kissé Mark Boals-éhoz. Mivel ebből a zenéből éppen túlkí­nálat van, meglepetésfaktorról nemigen beszélhetünk. Nem igazán tudom megmondani mi az az apróság amitől egyik ilyen lemez tetszik, a másik meg nem. Azt gondolhatnánk, hogy a jól eltalált arányokban vagy éppenséggel a fogósabb dallamokban van a szükséges plusz. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a skandináv-germán vonal rendje inkább bejön, mint az olasz - pedig utóbbiak hí­resek dallamérzékükről. Vagy jobban érzik ezt a fajta muzsikát, vagy én kaptam el őket a megfelelő mentális, érzelmi állapotban. Jelen recenzió tárgyát szállí­tó zenekar is norvég illetőségű, úgyhogy nem csoda, ez is bejött. Ez a banda első albuma, mégis olyan komoly, érett produkció, hogy le a kalappal. Ha valakinek nem tiszta, milyen is pontosan az általam körülí­rni próbált melodikus prog. power (NWOEHM, haha), akkor nyugodtan füleljen bele ebbe a lemezbe, itt minden jellemző felvonultatásra kerül! Az egyetlen különlegesség, hogy néhány számban egy énekesnő is besegí­t - túlzásba szerencsére nem viszi a dolgot, szí­nezésnek pont oké a dolog. Ugyanakkor némi dorgálás jár a nagytesóval (fent emlí­tett Circus Maximus) mutatott túlzott hasonlóság miatt. Egyezzünk ki hét és fél pontban, kezdésnek ez nem is rossz!

Pontszám: 7.5