Black Robot: Black Robot
írta JLT | 2009.08.29.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Egy korábbi írásomban említettem, hogy időnként egy szép és igényes borító hatására szoktam megismerkedni egy-egy zenekarral. Nem tehetek róla, de ha valami nekem tetsző és számomra szép külcsínnel találkozom, akkor nem tudom megállni, hogy ne próbáljak meg barátságot kötni az adott csapattal. Nos, jelen esetben ha ezen a vonalon mozgok, akkor soha az életben nem hallgatom meg a Black Robot bemutatkozó albumát. Már a névválasztás is megérne egy misét (maradjunk annyiban, hogy elég "érdekes"), de a borító az, ami igazán kiverte a biztosítékot. Mintha egy erős delíriumban lévő fantasy mániás alkotó egy kedvenc "szörnyét" vagy "ördögét" álmodta volna bele valamiféle Transformes-es környezetbe. Paul Hogan mondta egyszer híres krokodil vadászos filmjében a következőket egy Picasso képről: "Én sem vetem meg az italt, de ennyire még nem voltam kiütve". Azt hiszem ez tökéletesen kifejezi gondolataimat a borítóról és a lemez körítéséről. Szerencsére nem engedtem, hogy pusztán az art work befolyásoljon, így mégis belehallgattam a lemezbe. Így utólag azt tudom mondani, hogy jól tettem. A csapatot három korábbi Buckcherry muzsikus hozta létre, kiegészülve egy detroiti vokalistával Huck Johnssal. Nem túlzok ha azt mondom, hogy még az életben nem hallottam erről a négy úrról, ám ezt a hiányosságomat rövid időn belül pótolni fogom. Egyrészt azért, mert Huck Johns egy vérbeli rock torok, magas fekvésű, helyenként szikár és rekedt hangja megfelel mindenféle követelménynek ami ehhez a stílushoz szükséges, és maximálisan kihasználja a hangja adta lehetőségeket. És melyik is ez a stílus amiről beszélek? Nos, a mezőny egyik legegyszerűbb és mégis egyik legvonzóbb és leghangulatosabb válfaja az ACDC nevével fémjelzett 70es évekbeli laza, bulizásra kiválóan alkalmas dögös hard rock. Persze nemcsak a Young testvérek munkássága érintette mélyen a srácokat, némi Led Zeppelin, Aerosmith, Rolling Stones hatás is jelentkezik a muzsikájukon. Mindig örülök, ha egy banda az általam legjobban szeretett korszak zenéjéhez nyúl vissza, és kezd el ezen a jól bejáratott ösvényen haladni, de egy amerikai bandánál különösen örömteli ez a választás. Főképpen azért, mert mint tudjuk, hogy az Államok komoly befolyással bír a zenei divatra, és időről időre kitermelnek egy-egy újabb stílust. Jelen esetben a metalcore hullám hódít, de a nu és modern metal élet továbbra is jelentős. Sajnos. Sok-sok fiatal zenész és zenekar száll be ebbe az üzletbe a gyors siker és meggazdagodás reményében. Nem kárhoztatom ezért őket, de remélem, megbocsátja nekem mindenki, ha egy olyan bandát jobban tudok szeretni, amely egy nem annyira divatos stílust választ magának, és vállalja az ebből adódó nehézségeket. Persze ez ugye relatív, hiszen a hard rock és különböző mellékágai azért népszerűek, de mégsem olyan egyszerű a 70es évek muzsikájával a mai trendi csapatok uralta mezőnybe betörni és ott jó eredményeket elérni. De szerencsére akadnak olyan zenekarok, akiket nem érdekelnek a trendek és csináljak azt a zenét amin felnőttek és azt amit szeretnek. Persze adja magát a kérdés: Lehet nem szeretni az ACDCt és a Led Zeppelint? Egy olyan elvetemült fanatikusnak, mint én, a válasz egyértelmű, és hála az égieknek a Black Robot gárdája is tudta ezt. Azért, hogy ez bizonyítást nyerjen, elég meghallgatni a lemezt. Igen, az egész lemezt, hiszen a tizenegy dalt tartalmazó korong éppen csak átlépi a fél órás játékidőt. Tudom, hogy ez a stílus nem az öt-hat perc körüli eposzokról szól, de azért mégiscsak keveslem ezt a harminchárom percet. A borító mellett ez egy nagyobbacska hibapontja a lemeznek. A dalokkal azonban nincs egyáltalán semmi baj. Kapásból érkezik a Led Zeppelin Rock And Rolljának modern értelmezése a Baddass képében. A címből is kiderül, hogy ez bizony egy hamisíthatatlan amerikai rock and roll, pörgős, lendületes, igazi party rock. Cocaine. Mivel ez egy zenei honlap így sokan kitalálhatják, hogy ez a dal egy feldolgozás, mégpedig J.J. Cale legendás dalának az átirata. Mintha az ACDC dolgozta volna fel. Ennél jobban nehéz lenne érzékeltetni a nóta milyenségét. A Momma Dont Cry az előbbieknél agyasabb, nem annyira "direkt" alkotás. Az elszállós, melankolikus refrén és a már-már Hendrixi riff, és a pattogós ritmus közötti kontraszt abszolút telitalált. Balladákból, érzelmes nótákból is jutott a lemezre, az I'm In Love, a Stop The World képviselik a csapat ezen oldalát, és úgy érzem, ezzel a két dallal sikerült a szükséges változatosságot létrehoznia a fiuknak. A sok lendületes, dögös rock nóta közé hasznos, ha némi pihenő időt is hagy a csapat a rajongóknak. Kell is némi szusszanás, ha mondjuk olyan energia bombák is találhatóak a lemezen mint a címadó szerzemény, vagy a vágtató, bitang erős, Zeppelines ízeket gazdagon tartalmazó Love On A .45. Itt egészen Plantesen énekel dalnokunk, ami még inkább felerősíti a lelki szemeink előtt feltűnő legendák emlékképeit. Személyes kedvencemet is meg kell említsem, hiszen a Dissatisfaction headbangelésre ingerlő riffjei, szaggatott ritmusa egész egyszerűen földhöz vágja az embert. Pont az ilyen dalok miatt keveslem a fél órás hosszát a lemeznek, mert ezekből még jó párat el bírnék viselni.
Legutóbbi hozzászólások