Black Robot: Black Robot

írta JLT | 2009.08.29.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Brightman Music

Weblap: www.blackrobotmusic.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Egy korábbi í­rásomban emlí­tettem, hogy időnként egy szép és igényes borí­tó hatására szoktam megismerkedni egy-egy zenekarral. Nem tehetek róla, de ha valami nekem tetsző és számomra szép külcsí­nnel találkozom, akkor nem tudom megállni, hogy ne próbáljak meg barátságot kötni az adott csapattal. Nos, jelen esetben ha ezen a vonalon mozgok, akkor soha az életben nem hallgatom meg a Black Robot bemutatkozó albumát. Már a névválasztás is megérne egy misét (maradjunk annyiban, hogy elég "érdekes"), de a borí­tó az, ami igazán kiverte a biztosí­tékot. Mintha egy erős delí­riumban lévő fantasy mániás alkotó egy kedvenc "szörnyét" vagy "ördögét" álmodta volna bele valamiféle Transformes-es környezetbe. Paul Hogan mondta egyszer hí­res krokodil vadászos filmjében a következőket egy Picasso képről: "Én sem vetem meg az italt, de ennyire még nem voltam kiütve". Azt hiszem ez tökéletesen kifejezi gondolataimat a borí­tóról és a lemez körí­téséről. Szerencsére nem engedtem, hogy pusztán az art work befolyásoljon, í­gy mégis belehallgattam a lemezbe. Így utólag azt tudom mondani, hogy jól tettem. A csapatot három korábbi Buckcherry muzsikus hozta létre, kiegészülve egy detroiti vokalistával Huck Johnssal. Nem túlzok ha azt mondom, hogy még az életben nem hallottam erről a négy úrról, ám ezt a hiányosságomat rövid időn belül pótolni fogom. Egyrészt azért, mert Huck Johns egy vérbeli rock torok, magas fekvésű, helyenként szikár és rekedt hangja megfelel mindenféle követelménynek ami ehhez a stí­lushoz szükséges, és maximálisan kihasználja a hangja adta lehetőségeket. És melyik is ez a stí­lus amiről beszélek? Nos, a mezőny egyik legegyszerűbb és mégis egyik legvonzóbb és leghangulatosabb válfaja az ACDC nevével fémjelzett 70es évekbeli laza, bulizásra kiválóan alkalmas dögös hard rock. Persze nemcsak a Young testvérek munkássága érintette mélyen a srácokat, némi Led Zeppelin, Aerosmith, Rolling Stones hatás is jelentkezik a muzsikájukon. Mindig örülök, ha egy banda az általam legjobban szeretett korszak zenéjéhez nyúl vissza, és kezd el ezen a jól bejáratott ösvényen haladni, de egy amerikai bandánál különösen örömteli ez a választás. Főképpen azért, mert mint tudjuk, hogy az Államok komoly befolyással bí­r a zenei divatra, és időről időre kitermelnek egy-egy újabb stí­lust. Jelen esetben a metalcore hullám hódí­t, de a nu és modern metal élet továbbra is jelentős. Sajnos. Sok-sok fiatal zenész és zenekar száll be ebbe az üzletbe a gyors siker és meggazdagodás reményében. Nem kárhoztatom ezért őket, de remélem, megbocsátja nekem mindenki, ha egy olyan bandát jobban tudok szeretni, amely egy nem annyira divatos stí­lust választ magának, és vállalja az ebből adódó nehézségeket. Persze ez ugye relatí­v, hiszen a hard rock és különböző mellékágai azért népszerűek, de mégsem olyan egyszerű a 70es évek muzsikájával a mai trendi csapatok uralta mezőnybe betörni és ott jó eredményeket elérni. De szerencsére akadnak olyan zenekarok, akiket nem érdekelnek a trendek és csináljak azt a zenét amin felnőttek és azt amit szeretnek. Persze adja magát a kérdés: Lehet nem szeretni az ACDCt és a Led Zeppelint? Egy olyan elvetemült fanatikusnak, mint én, a válasz egyértelmű, és hála az égieknek a Black Robot gárdája is tudta ezt. Azért, hogy ez bizonyí­tást nyerjen, elég meghallgatni a lemezt. Igen, az egész lemezt, hiszen a tizenegy dalt tartalmazó korong éppen csak átlépi a fél órás játékidőt. Tudom, hogy ez a stí­lus nem az öt-hat perc körüli eposzokról szól, de azért mégiscsak keveslem ezt a harminchárom percet. A borí­tó mellett ez egy nagyobbacska hibapontja a lemeznek. A dalokkal azonban nincs egyáltalán semmi baj. Kapásból érkezik a Led Zeppelin Rock And Rolljának modern értelmezése a Baddass képében. A cí­mből is kiderül, hogy ez bizony egy hamisí­thatatlan amerikai rock and roll, pörgős, lendületes, igazi party rock. Cocaine. Mivel ez egy zenei honlap í­gy sokan kitalálhatják, hogy ez a dal egy feldolgozás, mégpedig J.J. Cale legendás dalának az átirata. Mintha az ACDC dolgozta volna fel. Ennél jobban nehéz lenne érzékeltetni a nóta milyenségét. A Momma Dont Cry az előbbieknél agyasabb, nem annyira "direkt" alkotás. Az elszállós, melankolikus refrén és a már-már Hendrixi riff, és a pattogós ritmus közötti kontraszt abszolút telitalált. Balladákból, érzelmes nótákból is jutott a lemezre, az I'm In Love, a Stop The World képviselik a csapat ezen oldalát, és úgy érzem, ezzel a két dallal sikerült a szükséges változatosságot létrehoznia a fiuknak. A sok lendületes, dögös rock nóta közé hasznos, ha némi pihenő időt is hagy a csapat a rajongóknak. Kell is némi szusszanás, ha mondjuk olyan energia bombák is találhatóak a lemezen mint a cí­madó szerzemény, vagy a vágtató, bitang erős, Zeppelines í­zeket gazdagon tartalmazó Love On A .45. Itt egészen Plantesen énekel dalnokunk, ami még inkább felerősí­ti a lelki szemeink előtt feltűnő legendák emlékképeit. Személyes kedvencemet is meg kell emlí­tsem, hiszen a Dissatisfaction headbangelésre ingerlő riffjei, szaggatott ritmusa egész egyszerűen földhöz vágja az embert. Pont az ilyen dalok miatt keveslem a fél órás hosszát a lemeznek, mert ezekből még jó párat el bí­rnék viselni.

Pontszám: 7.5