U.D.O.: Dominator

írta garael | 2009.08.27.

Megjelenés: 2009

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.udo-online.de

Stílus: Heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Udo Dirkschneider - ének Stefan Kaufmann - gitár Igor Gianola - gitár Fitty Wienhold - basszusgitár Francesco Jovino - dob
Dalcímek
1. The Bogeyman 2. Dominator 3. Black and White 4. Infected 5. Heavy Metal Heaven 6. Doomride 7. Stillness of Time 8. Devil's Rendezvous 9. Speed Demon 10. Whispers In the Dark
Értékelés

Az új UDO videoklip ismételten bizonyította, hogy barátunk pszichoszexuális fejlődésében el nem ítélhetően nagy szerepet játszott a mazochizmus, hiszen ez már a második filmecske hősünkről, melyben kiszolgáltatva tűri a domina – talán ezért is lett 'Dominator' az album címe - jellegű alfanőstények agresszió-gyakorlását. Akinek ez nem lenne elég, az kaphat még egy adag szakállas female macerátort, és a Victor Hugo által megálmodott nevető ember – a popkultúrában felnövő nemzedék számára Joker – lánytestvérét: egy kezdő szexuálpszichológus minden bizonnyal a seggét verné örömében a vizuális perverzió-példatárat látván (sőt, még hallván is, bár az U.D.O. albumok meghallgatása csak a metal rajongók egy része számára tűnik aberrációnak, másoknál ez teljesen természetes és el nem ítélhető tevékenység.)

Ilyen szimpatikus benyomások után aztán meg sem lepődtem, hogy barátunk egy Terminátor fémvázába oltva zúdította ránk újabb metal termését – hát a kezdő számot hallván valóban mintha Cameron fémszörnyetegének ökölcsapásai dobbantottak volna mechanikus ütemeket az agyamban, a hangzástól pedig csak azért nem álltam vigyázzba, mert lefosott bokával eléggé katonátlan ilyet tenni. De mit is lehetne mondani az új Dirkschneider opuszról? Sok újat nem nagyon: a 'Dominator' a legutóbbi album egyenes folytatásaként értelmezhető, szinte a végletekig tágítva a hagyományos heavy metal keménységének a határait. Megmondom őszintén, a már említett nyitószámnál még féltem is kicsit, hogy Udo a terminátori létbe szenderülve ezúttal túlment a keménykedés általam még preferált dimenzióin, de aztán szerencsére lassanként beúsztak azok a jellegzetes manírok és dallamfordulatok, melyek a kalapálást megkülönböztetik a zenétől. Mindezek mellett úgy érzem, hogy ezúttal a riffek elementáris ereje kissé elnyomja a refréneket, még akkor is, ha olyan himnuszok születtek, mint a Heavy Metal Heaven, a Stillness of Time, vagy a 'Solid' album egyik számára visszautaló cigányos-folkos Devil’s Rendezvous.

Fantasztikus egyébként, hogy még mindig milyen vitalitással nyomják az „öregek” a metalt, valahogy úgy érzem, hogy a 'Mission No. X' óta tényleg sikerült a vaspáncélt titán vázra cserélni, ráadásul úgy, hogy a régebbi Acceptes értékek is meg tudtak maradni. Persze lehet, hogy vannak olyanok, akiknek uncsi már a jól ismert recept, de ez az újkori keménység szerintem még azoknak is elfogadhatóvá teszi a legutóbbi albumokat, akik számára U.D.O. az Accept megszűntével azonnal Csipkerózsika álomba zuhant (melyet a királyfi csókja sem tudott megszakítani, ld. a banda Udo-mentes újraalakulását.)

Pontszám: 7.5