Rebellion: Arise - The History of the Vikings Vol. III
írta MMarton88 | 2009.08.22.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Massacre
Weblap: www.rebellion.st
Stílus: power/viking metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
The clan's are marching 'gainst the law, bagpipers play the tunes of war. Death or glory I will find Rebellion on my mind. Ezek a sorok már-már kultikusak a Grave Digger rajongók körében, természetesen a Rebellion (The clains are marching) című himnuszuk refrénjéről van szó. A jelen kritika tárgyát képző lemezt elkövető csapat számos szállal kötődik a nótához. Azon túl, hogy nevüket a dal címéből kölcsönözték, a Rebellion magja két ex-Grave Digger muzsikus, Uwe Lulis, valamint Tomi Gottlich. Előbbi 2000-ig, utóbbi 1997-ig játszott Boltendahl mester mellett, s a legenda szerint Uwe eredetileg Grave Diggernek akarta hívni a Rebelliont. S mintha ez nem lenne elég, bár hónapja jelentették meg a Rebellion egy feldolgozását EP-n. A csapat első lemeze 2002-ben jelent meg, Shakespeare Macbethjét ültették heavy/power köntösbe a németek, s noha az eredmény roppant jól sikerült, nem igazán kavart túl nagy port maga körül a lemez. Hőseink megpróbálták ezután a szövegvilágot a zenéhez illeszteni, 2002-ben érkezett a Born a Rebel, ami újfent egy erős próbálkozás volt, ám nem tudott több lenni, mint egy, a milliónyi tucatpower lemez közül. Rá is jöttek a srácok, hogy nem lesz ez így jó, így érkezünk el 2005-höz. A manapság virágkorát élő viking őrület kitörésének küszöbén jött ki a Sagas Of Iceland - The History Of The Vikings - Volume I, egy vikingekről szóló trilógia első része. Véleményem szerint mindmáig ez a csapat legerősebb albuma. Sikerült olyan egyedi ízekkel gazdagítani power metaljukat, amitől eléggé egyedülálló lett a végeredmény, mégis megmaradt a stílust jellemző lendület és slágeresség. A To Oden We Call, vagy a Sons Of The Dragonslayer igazi gyöngyszemek. 2007-ben jelent meg a monumentális trilógia második része Miklagard - The History Of The Vikings - Volume II címmel. Noha a végeredmény még mindig élvezetesre sikeredett, már egyértelmű utalások voltak a zenében arra, hogy az egyediségre való törekvés könnyen a slágeresség, a dalok fogósságának kárára mehet. Sajnos a trilógia befejező része, az Arise (From Ginnungagap To Ragnarok) - The History Of The Vikings - Volume III ennek a folyamatnak a betetőzése lett. A heavy metal egyik legdögösebb gitáros csajával kiálló fémcsapat új lemezét két szóval lehet legegyszerűbben jellemezni. Dübörgés, és dörmögés. Kezdjük talán az előbbivel. A muzsika valahol a Grave Digger féle heavy metalban gyökeredzik, vegyítve azt, egy kis ezredfordulós europowerrel, ám hatalmas dózis epikussággal, valamint egy nagy adag barbár köntösbe borítva. Mindenféle intro vagy kecmec nélkül indul az album a War című számmal, mely érzésem szerint azonnal a hallgató fölébe robosztusul, terebélyesedik, akárcsak a borítón látható Odin figura. Szinte végig pörög a duplázó, ám a száguldó, direkt speed himnuszok helyett mélyre hangolt gitárok, kifacsart dobritmusok, s egyfajta hömpölygés uralja a nótákat. Viking metal ez kérem, ha valaki szeretné, mondjuk az Amon Amarth, vagy az Einherjer muzsikáját heavy metal zenébe ültetve hallani, annak itt a lehetőség. Szigor, feszesség, grandiózusság, hömpölygés, mélység. Ilyen jelzőkkel lehet illetni ezt a muzsikát, ami elvileg még nem is lenne baj. Ám mielőtt kitérnénk arra, hogy mi az, egy gondolat a dörmögésről. Michael Seifert énekes orgánuma leginkább a Matt Barlow féle mérsékelten magas tartományban mozgott eddig, ha kellett sikított is, ahogy kell. Na, az Ariseon szakított a hagyományokkal, s az átlagnál amúgy is mélyebb dallamokhoz, hangmagasságát is igazította. Tenorját teljesen eldobta, itt egy szőrös baritont hallhatunk, mely nem egyszer már basszusba hajlik. Ez csak tovább erősíti az epikus, monumentális hangzást, hisz a rendkívül érces, sötét, erőteljes tónusok hallatán néha az az érzése támad a hallgatónak, hogy maga Odin, vagy Thor szólalnak meg. Michaelazonban nem elégszik meg ennyivel, az amúgy is "dörmögésnek" minősülű ének gyakran már morgásba, kis híján hörgésbe fordul át. Heavy metalban ilyen mély vokalizálást nem gyakran hallani, nem okvetlenül ezért kedveljük ezt a műfajt. Ám tény, hogy remekül passzol a lemez feelingjéhez, s tovább mélyíti a hangfalakból hömpölygő dalfolyamot. S valahol itt keresendő az Arise igazi erénye. Van egyfajta feelingje, nem tucatlemez, s végig egységes, ami könnyedén magával ragadja a hallgatót az északi mitológia világába. A viking istenek születésével, tetteivel és bukásával foglalkozó dalok szövegei rendkívül alaposak és precízen támaszkodnak a mitológiára, amiért dicséret illeti a csapatot. Látszik, hogy komolyan vették a témát. Ezen felül pedig tökéletes a kohézió az Arise szövegvilága és a zenei világa között, az eddig általam, a témáról szóló heavy metal lemezek közül, kétségtelen, hogy ez a legvikingesebb. Ugyanakkor a rendkívüli egységesség hordozza az igazi problémát is. Hiába a folyamatos dübörgés, epikus hömpölygés, meg az egyediség: ezek a dalok nem elég erősek. Rebellionék annyira elvikingesítették zenéjüket, hogy a heavy metal igazi veleje már hiányzik. Mégpedig a slágeresség, és a fogósság. Nem az erő hiányzik a dalokból, arra nem lehet panasz (Tessék meghallgatni a Cain's Offering album után, maga lesz a megváltás!), de igazán emlékezetes refrének, dallamok nélkül folyik el az ember mellett ez a massza, a dalok túlzottan hajaznak egymásra, s nincsenek igazán kiemelkedő slágerek. A stílusban, hangulatban leginkább kilógó nóta a címadó Arise, ám ez meg rettenetes, egy teljesen felesleges, zongorás gothic borzalom, nem is értem, hogy mit keres itt. Négy dal tetszik igazán a tizenkettőből. Az első, a Thor, a maga 9 percével. Ha lehet olyat mondani, talán ez a "leginkább Grave Diggeres", az eleje az nagyon olyan, mint a sírásó balladái, a refrén pedig végre egy klasszikus értelemben vett power metal, mely úgy hiányzott már innen, mint egy falat kenyér. Aztán szintén király a speed himnusz Evil, bár a hömpölygős viking feeling kicsit itt is megvan. A Loki újfent felférne egy sírásó albumra is, ráadásul végre a refrén is kellően fülbemászó, arról nem is beszélve, hogy az ének itt a "legboltendahlosabb". A kedvenc viszont a Prelude, az egyetlen power metal sláger az Arisen, a gitárszóló is király, ráadásul még magasokat is elereszt benne Michael! Na, ilyenből kéne még 3-4, aztán nem lenne itt semmi gond! Kár, hogy nem kapunk.
Legutóbbi hozzászólások