Rebellion: Arise - The History of the Vikings Vol. III

írta MMarton88 | 2009.08.22.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Massacre

Weblap: www.rebellion.st

Stílus: power/viking metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

The clan's are marching 'gainst the law, bagpipers play the tunes of war. Death or glory I will find Rebellion on my mind. Ezek a sorok már-már kultikusak a Grave Digger rajongók körében, természetesen a Rebellion (The clains are marching) cí­mű himnuszuk refrénjéről van szó. A jelen kritika tárgyát képző lemezt elkövető csapat számos szállal kötődik a nótához. Azon túl, hogy nevüket a dal cí­méből kölcsönözték, a Rebellion magja két ex-Grave Digger muzsikus, Uwe Lulis, valamint Tomi Gottlich. Előbbi 2000-ig, utóbbi 1997-ig játszott Boltendahl mester mellett, s a legenda szerint Uwe eredetileg Grave Diggernek akarta hí­vni a Rebelliont. S mintha ez nem lenne elég, bár hónapja jelentették meg a Rebellion egy feldolgozását EP-n. A csapat első lemeze 2002-ben jelent meg, Shakespeare Macbethjét ültették heavy/power köntösbe a németek, s noha az eredmény roppant jól sikerült, nem igazán kavart túl nagy port maga körül a lemez. Hőseink megpróbálták ezután a szövegvilágot a zenéhez illeszteni, 2002-ben érkezett a Born a Rebel, ami újfent egy erős próbálkozás volt, ám nem tudott több lenni, mint egy, a milliónyi tucatpower lemez közül. Rá is jöttek a srácok, hogy nem lesz ez í­gy jó, í­gy érkezünk el 2005-höz. A manapság virágkorát élő viking őrület kitörésének küszöbén jött ki a Sagas Of Iceland - The History Of The Vikings - Volume I, egy vikingekről szóló trilógia első része. Véleményem szerint mindmáig ez a csapat legerősebb albuma. Sikerült olyan egyedi í­zekkel gazdagí­tani power metaljukat, amitől eléggé egyedülálló lett a végeredmény, mégis megmaradt a stí­lust jellemző lendület és slágeresség. A To Oden We Call, vagy a Sons Of The Dragonslayer igazi gyöngyszemek. 2007-ben jelent meg a monumentális trilógia második része Miklagard - The History Of The Vikings - Volume II cí­mmel. Noha a végeredmény még mindig élvezetesre sikeredett, már egyértelmű utalások voltak a zenében arra, hogy az egyediségre való törekvés könnyen a slágeresség, a dalok fogósságának kárára mehet. Sajnos a trilógia befejező része, az Arise (From Ginnungagap To Ragnarok) - The History Of The Vikings - Volume III ennek a folyamatnak a betetőzése lett. A heavy metal egyik legdögösebb gitáros csajával kiálló fémcsapat új lemezét két szóval lehet legegyszerűbben jellemezni. Dübörgés, és dörmögés. Kezdjük talán az előbbivel. A muzsika valahol a Grave Digger féle heavy metalban gyökeredzik, vegyí­tve azt, egy kis ezredfordulós europowerrel, ám hatalmas dózis epikussággal, valamint egy nagy adag barbár köntösbe borí­tva. Mindenféle intro vagy kecmec nélkül indul az album a War cí­mű számmal, mely érzésem szerint azonnal a hallgató fölébe robosztusul, terebélyesedik, akárcsak a borí­tón látható Odin figura. Szinte végig pörög a duplázó, ám a száguldó, direkt speed himnuszok helyett mélyre hangolt gitárok, kifacsart dobritmusok, s egyfajta hömpölygés uralja a nótákat. Viking metal ez kérem, ha valaki szeretné, mondjuk az Amon Amarth, vagy az Einherjer muzsikáját heavy metal zenébe ültetve hallani, annak itt a lehetőség. Szigor, feszesség, grandiózusság, hömpölygés, mélység. Ilyen jelzőkkel lehet illetni ezt a muzsikát, ami elvileg még nem is lenne baj. Ám mielőtt kitérnénk arra, hogy mi az, egy gondolat a dörmögésről. Michael Seifert énekes orgánuma leginkább a Matt Barlow féle mérsékelten magas tartományban mozgott eddig, ha kellett sikí­tott is, ahogy kell. Na, az Ariseon szakí­tott a hagyományokkal, s az átlagnál amúgy is mélyebb dallamokhoz, hangmagasságát is igazí­totta. Tenorját teljesen eldobta, itt egy szőrös baritont hallhatunk, mely nem egyszer már basszusba hajlik. Ez csak tovább erősí­ti az epikus, monumentális hangzást, hisz a rendkí­vül érces, sötét, erőteljes tónusok hallatán néha az az érzése támad a hallgatónak, hogy maga Odin, vagy Thor szólalnak meg. Michaelazonban nem elégszik meg ennyivel, az amúgy is "dörmögésnek" minősülű ének gyakran már morgásba, kis hí­ján hörgésbe fordul át. Heavy metalban ilyen mély vokalizálást nem gyakran hallani, nem okvetlenül ezért kedveljük ezt a műfajt. Ám tény, hogy remekül passzol a lemez feelingjéhez, s tovább mélyí­ti a hangfalakból hömpölygő dalfolyamot. S valahol itt keresendő az Arise igazi erénye. Van egyfajta feelingje, nem tucatlemez, s végig egységes, ami könnyedén magával ragadja a hallgatót az északi mitológia világába. A viking istenek születésével, tetteivel és bukásával foglalkozó dalok szövegei rendkí­vül alaposak és precí­zen támaszkodnak a mitológiára, amiért dicséret illeti a csapatot. Látszik, hogy komolyan vették a témát. Ezen felül pedig tökéletes a kohézió az Arise szövegvilága és a zenei világa között, az eddig általam, a témáról szóló heavy metal lemezek közül, kétségtelen, hogy ez a legvikingesebb. Ugyanakkor a rendkí­vüli egységesség hordozza az igazi problémát is. Hiába a folyamatos dübörgés, epikus hömpölygés, meg az egyediség: ezek a dalok nem elég erősek. Rebellionék annyira elvikingesí­tették zenéjüket, hogy a heavy metal igazi veleje már hiányzik. Mégpedig a slágeresség, és a fogósság. Nem az erő hiányzik a dalokból, arra nem lehet panasz (Tessék meghallgatni a Cain's Offering album után, maga lesz a megváltás!), de igazán emlékezetes refrének, dallamok nélkül folyik el az ember mellett ez a massza, a dalok túlzottan hajaznak egymásra, s nincsenek igazán kiemelkedő slágerek. A stí­lusban, hangulatban leginkább kilógó nóta a cí­madó Arise, ám ez meg rettenetes, egy teljesen felesleges, zongorás gothic borzalom, nem is értem, hogy mit keres itt. Négy dal tetszik igazán a tizenkettőből. Az első, a Thor, a maga 9 percével. Ha lehet olyat mondani, talán ez a "leginkább Grave Diggeres", az eleje az nagyon olyan, mint a sí­rásó balladái, a refrén pedig végre egy klasszikus értelemben vett power metal, mely úgy hiányzott már innen, mint egy falat kenyér. Aztán szintén király a speed himnusz Evil, bár a hömpölygős viking feeling kicsit itt is megvan. A Loki újfent felférne egy sí­rásó albumra is, ráadásul végre a refrén is kellően fülbemászó, arról nem is beszélve, hogy az ének itt a "legboltendahlosabb". A kedvenc viszont a Prelude, az egyetlen power metal sláger az Arisen, a gitárszóló is király, ráadásul még magasokat is elereszt benne Michael! Na, ilyenből kéne még 3-4, aztán nem lenne itt semmi gond! Kár, hogy nem kapunk.

Pontszám: 7