David Reece: Universal Language

írta garael | 2009.08.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.reecerocks.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
David Reece (vocals) Andy Susemihl (guitar) Jochen Funders (bass) Stefan Schwarzmann (drums)
Dalcímek
01.: Before I Die 02.: All The Way 03.: Flying Close To The Flame 04.: Fantasy Man 05.: The River 06.: I'll Remember You 07.: Rescue Me 08.: Once In A Lifetime 09.: We Were Alive 10.: Flesh And Blood 11.: Queen Of My Dreams 12.: Yellow
Értékelés

David Reece karrierének éppen a nagy lehetőség ártott a legtöbbet: jóllehet az Accept buktát az énekes torkán próbálták legyömöszölni, ám az eltelt évek számtalan stí­lusváltásos időszakát átélve, és kissé már elszakadva a német szögelős metal prior kedvelésétől, azt kell, hogy mondjam, az Eat the Heat nem is volt rossz. Azt persze megértem, hogy aki az Accept indulós, sarkos heavy metaljába volt szerelemes, nem tudott felizgulni az amerikai í­zekkel feltuningolt rock-ribancra, még akkor sem, ha az szókimondó direktséggel szólí­tott a forróság élvezetére. Ettől függetlenül még a legelvakultabb Udo fanatikusok is elismerhették, hogy az amerikai bizony köröket ver kedvenc metal-törpénkre, már ami a vokális tehetséget illeti, mert frontemberkedésben a Teremtő bizony fordí­tott arányban mérte a talentunot a testmagassággal. A Gypsy Rose és jelen recenzió tárgyának hallgatása után a kritikusnak is el kell ismerni, hogy David kedvelt szí­ntere nem a heavy metal: hangja rekedtes, jellegzetesen tengerentúli orgánuma, dallammegoldásai bizony az amerikai, blues, r'n' blues gyökerekből táplálkozó hard rockot idézik, mely egyaránt bőven táplálkozik az emlí­tett stí­lus 70-es és 80-as évekbeli, különböző generációs forrásaiból. Az énekes kötődései az Accept családfához azért nem szűnhettek meg véglegesen, mivel első szólóalbumának dalait az UDO ex-gitárosával Andy Susemihlel kezdte í­rogatni, aki a producere is lett az anyagnak, mondhatnánk szerencsére, hiszen általa került a képbe a Holy Moses volt basszistája, Jochen Fünders. A birodalmi sas árnyéka aztán még jobban ráborult az anyagra, a dobos ugyanis nem más lett, mint a germán metal egyik legexportképesebb áruja, Stefan Schwarzmann, bár meg kell mondjam, az elkészült produkciónak egyetlen kicsiny eleme sem emlékeztet a német fém jellegzetes megoldásaira: a groove-os, kórusokkal megspékelt, karakteresen amerikai (angolszász) dalok remekül idézik meg a modern köntösbe öltöztetett Led Zeppelin, a Whitesnake, a Cinderella, egy-egy pillanatra a Mr. Big, vagy a Krokus világát. Mindezek mellett - talán a basszgitáros Jochennek köszönhetően -, főleg a lí­raiaknál bizony a z US power lágyabb pillanatai is megidéződnek, a deja vu-re aztán a bika, tömör megszólalás rak rá még egy lapáttal. David szinte lubickol a változatos, blues-os riffek által megteremtett lehetőségekben, dallamai azonnal ütve okoznak kellemes perceket a dögös, ám melodikus heavy rock szerelmeseinek. Jóllehet, ez a stlus nem egyértelműen a slágerekről szól, de a lemezen két, rögtön ható bomba - a nyitó Before I Die röfögő, kitörölhetetlen riffjére érkező refrén, és a rendkí­vül szimpatikus, puncit dicsőí­tő szöveg által emlékezetes dallamparádé mellett az I'll Remember You nosztalgikus aréna-himnusza is tökéletes felvezető kislemez lehetne, melyeket a rockrádiók csontszárazra játszhatnának a töketlen eunuch maszlagok között.

Pontszám: 8