David Reece: Universal Language
írta garael | 2009.08.21.
Zenészek
David Reece (vocals)
Andy Susemihl (guitar)
Jochen Funders (bass)
Stefan Schwarzmann (drums)
Dalcímek
01.: Before I Die
02.: All The Way
03.: Flying Close To The Flame
04.: Fantasy Man
05.: The River
06.: I'll Remember You
07.: Rescue Me
08.: Once In A Lifetime
09.: We Were Alive
10.: Flesh And Blood
11.: Queen Of My Dreams
12.: Yellow
Értékelés
David Reece karrierének éppen a nagy lehetőség ártott a legtöbbet: jóllehet az Accept buktát az énekes torkán próbálták legyömöszölni, ám az eltelt évek számtalan stílusváltásos időszakát átélve, és kissé már elszakadva a német szögelős metal prior kedvelésétől, azt kell, hogy mondjam, az Eat the Heat nem is volt rossz. Azt persze megértem, hogy aki az Accept indulós, sarkos heavy metaljába volt szerelemes, nem tudott felizgulni az amerikai ízekkel feltuningolt rock-ribancra, még akkor sem, ha az szókimondó direktséggel szólított a forróság élvezetére. Ettől függetlenül még a legelvakultabb Udo fanatikusok is elismerhették, hogy az amerikai bizony köröket ver kedvenc metal-törpénkre, már ami a vokális tehetséget illeti, mert frontemberkedésben a Teremtő bizony fordított arányban mérte a talentunot a testmagassággal. A Gypsy Rose és jelen recenzió tárgyának hallgatása után a kritikusnak is el kell ismerni, hogy David kedvelt színtere nem a heavy metal: hangja rekedtes, jellegzetesen tengerentúli orgánuma, dallammegoldásai bizony az amerikai, blues, r'n' blues gyökerekből táplálkozó hard rockot idézik, mely egyaránt bőven táplálkozik az említett stílus 70-es és 80-as évekbeli, különböző generációs forrásaiból. Az énekes kötődései az Accept családfához azért nem szűnhettek meg véglegesen, mivel első szólóalbumának dalait az UDO ex-gitárosával Andy Susemihlel kezdte írogatni, aki a producere is lett az anyagnak, mondhatnánk szerencsére, hiszen általa került a képbe a Holy Moses volt basszistája, Jochen Fünders. A birodalmi sas árnyéka aztán még jobban ráborult az anyagra, a dobos ugyanis nem más lett, mint a germán metal egyik legexportképesebb áruja, Stefan Schwarzmann, bár meg kell mondjam, az elkészült produkciónak egyetlen kicsiny eleme sem emlékeztet a német fém jellegzetes megoldásaira: a groove-os, kórusokkal megspékelt, karakteresen amerikai (angolszász) dalok remekül idézik meg a modern köntösbe öltöztetett Led Zeppelin, a Whitesnake, a Cinderella, egy-egy pillanatra a Mr. Big, vagy a Krokus világát. Mindezek mellett - talán a basszgitáros Jochennek köszönhetően -, főleg a líraiaknál bizony a z US power lágyabb pillanatai is megidéződnek, a deja vu-re aztán a bika, tömör megszólalás rak rá még egy lapáttal. David szinte lubickol a változatos, blues-os riffek által megteremtett lehetőségekben, dallamai azonnal ütve okoznak kellemes perceket a dögös, ám melodikus heavy rock szerelmeseinek. Jóllehet, ez a stlus nem egyértelműen a slágerekről szól, de a lemezen két, rögtön ható bomba - a nyitó Before I Die röfögő, kitörölhetetlen riffjére érkező refrén, és a rendkívül szimpatikus, puncit dicsőítő szöveg által emlékezetes dallamparádé mellett az I'll Remember You nosztalgikus aréna-himnusza is tökéletes felvezető kislemez lehetne, melyeket a rockrádiók csontszárazra játszhatnának a töketlen eunuch maszlagok között.
Legutóbbi hozzászólások